Három
És egyszeriben, amikor gondolatai lenyugodtak, a
professzor fájdalmas éhséget érzett. És hirtelen eszébe jutottak más mohó
vágyak is, különösen az a hatalmas étvágy, melynek az ember az átszeretkezett
éjszakák után esik áldozatául. A távoli szenvedélyek már csak halovány érzések
voltak, melyekre bánat nélkül gondolt vissza. De az azokat követő étkezésekre –
a két személyre összeütött ételekre, melyeket helyben fogyasztottak el – még
emlékezett, élesen és tisztán. Hatalmas, lapos szeletek a vidéki kenyérből,
sötétre füstölt sonka egyenesen a hegyekből, szárított kecskesajt a faluból,
olajbogyó a teraszos ültetvényekről, napfénnyel átitatott sárgabarack a
kertből, és az az éppen csak egy kissé túl savanykás bor a sziklás lejtőkről.
Ezek még mindig itt voltak a házban, karnyújtásnyira: a kenyér a szekrényben,
melynek tetejére a feszületet vésték, az olajbogyó egy kőedényben, a sonka a
konyha gerendáiról lóg, a bor és a sajt odakint, a lépcső alatt, mint a könyvek
sorai a halványan megvilágított polcokon… Egy pillanat alatt előkerített és
szétterített mindent a masszív asztalon. A dugó a palackban egy kicsit
megszorult. Amikor végül egy éles kis pukkanással kijött, az ismerős hang a buja
öröm érzetével töltötte meg a szobát. És az öreg professzor ma este ismét a
szerelmet ünnepelte.
Egy kevés bort töltött magának, egy bő pohárnyit a
szomjára, aztán még egyet puszta élvezetből, és ajkával hivalkodva csettintett
egyet a nyilvánvaló túlzásra. A sonkát szép, vékony szeletekre vágta, takarosan
elrendezte egy óntányéron, elővett pár olajbogyót, a sajtot szőlőlevél ágyra
fektette és a gyümölcsöt egy hatalmas, lapos kosárba. És mint bármelyik sikeres
udvarló, most négyszemközt találta magát, egyedül azzal, akit szeretett. De ez ma
este nem egy nő volt, nem is élő teremtmény, hanem ismerős képzetek miriádjai,
melyek a saját legbensőbb énjének kivetülésévé formálódtak. Mint az az ezüst
villa például, az elkopott fogakkal, és valami anyai felmenő monogramjával,
amit szinte simára koptattak. Valóban furcsa tárgy, ha arra gondolunk, hogy a
nyugati világ a birtoklás érdekében találta fel, noha az emberi faj harmada még
mindig az ujjaival ragadja meg az ételt. És a kristálypoharak, mindig négyes
sorba rendezve, olyannyira haszontalanok. De hát miért ne? Miért lennénk meg
poharak nélkül, mint a búrok? Miért ne tennénk őket ki, pusztán azért, mert a
brazíliai őserdők a szomjúságtól haldokoltak, vagy, mert India a tífuszt
nyeldekelte a kiszáradt kutakból származó minden egyes sáros korttyal? Hadd
jöjjön csak a felszarvazott férj dörömbölni az ajtón és bosszút hangoztatva! A
szerelemben nincs osztozkodás. A világ többi része elmehet a fenébe. Nem is
léteznek. És akkor mi van, ha azok az ezrek, akik ott meneteltek,
felszarvazottan ki lettek zárva az élet örömeiből? Annál jobb! Így hát a
professzor kirakta a négy poharat, sorba rendezte őket. Majd odébb tette a lámpát,
hogy kissé több fényt adjon, és akkor úgy szikráztak, mint a csillagok. Rajtuk
túl egy rusztikus szekrény, hatalmas és mozdíthatatlan. Három évszázad, apáról
fiúra, ahogy a fiatalember mondta, és ez biztosan így volt. És abban a
szekrényben asztalterítők és szalvéták, párnahuzatok és lepedők, porrongyok és
finom szövet, mint egy raktárában, egy másik korszak termékei, olyan szövet,
ami örökké tart, nagy, vastag rétegekben, olyan szorosan pakolva, hogy sosem
kellett az alattuk elrejtett háztartási kincseket használnia, mind
levendulaszagú, amit az anyja, vagy annak az anyja nagyon-nagyon régen
elpakolt, amit sose adtak még összefércelve sem a szegényeknek, míg nem nyűtték
el és nem volt jócskán megfoltozva, hanem sok jó dologra használták még, azzal
a meggyőződéssel – drága, megfontolt lélekként –, hogy a féktelen jótékonykodás
tulajdonképpen egy saját magukkal szemben elkövetett bűn. De egy idő után túl
sok lett a szegény. Túlságosan is sok. Olyanok, akiket nem is ismertünk. Nem
ide valók. Csak névtelen emberek.
Mindenhol ott nyüzsögnek. És oly rettentő okosak!
Elterjednek a városokban és házakban és otthonokban. Ezrével rágják át magukat,
üzembiztos utak ezrein. A postaládák hasítékain keresztül segítségért
könyörögnek, a borzalmas képeikkel, melyek a borítékokból törnek elő nap-nap
után, és a részüket követelik egyik vagy egy másik szervezet nevében. Besurrannak.
Újságokkal, a rádión, a templomokban, egyik vagy másik párt révén, amíg
mindenhol ott nem voltak, amerre csak nézett az ember. Egész országok tele,
szívszaggató kérelmektől hemzsegve, kérvényekkel, melyek inkább tűntek
fenyegetésnek, de ezúttal nem szövetért könyörögtek, hanem a számlájukra szóló
csekkekért. És ez idővel egyre rosszabbá vált. Egyszerre feltűntek a tévében,
egész hordákkal, tajtékozva, ezrével haldokolva, és a névtelen mészárlás
látványosság lett, egy folyamatos show, műsorvezetőkkel és főállású kufárokkal.
A szegények ellepték a földet. Az önvád mindennapos lett, a boldogság pedig a
dekadencia jele. Valaminek örülni? Szó se lehetett róla. Még Monsieur Calgues
falujában is, ha az ember megpróbált elajándékozni valami jó szövetet, azt
gondolták volna róla, hogy lekezelően viselkedik. Nem, a jótékonykodás nem
enyhíthette a bűnt. Attól csak még jóindulatúbbnak és még megszégyenültebbnek
érezte volna magát az ember. Így hát azon a napon, melyre olyan jól emlékezett,
bezárta a konyhaszekrényeket és a komódokat, a pincét és a kamrát, mindörökre
elzárta őket a külvilág elől. Ugyanazon a napon, amikor az utolsó pápa
kiárusította a Vatikánt. A kincseket, a könyvtárat, a festményeket, a
freskókat, a tiarát, a bútorokat, a szobrokat – igen, a főpap mindent eladott,
miközben a kereszténység éljenzett, és a legidegesebbek közülük elkapták a
fertőzést, és azt gondolták, nekik is így kellene tenniük, így hát ők is
koldussá váltak. Hasztalan hősködés, ahogy az lenni szokott. A pápa mindenét
egy feneketlen kútba hajította: alig ért annyit, mint Pakisztán éves
mezőgazdasági költségvetése! Erkölcsileg csak azt bizonyította, hogy valójában
milyen gazdag volt, mintha egy maharadzsát hivatalos végzéssel fosztottak volna
meg tulajdonától. A harmadik világ nem volt rest, hogy kárhoztassa ezért, és
pillanatok alatt kiesett a kegyeikből. Attól a pillanattól kezdve Őszentsége
egy piszkos, elhagyatott, a saját szándékai szerint falakig lecsupaszított
palotában kódorgott. És végül az üres termekben halt meg, egy pőre vaságyon,
egy konyhaasztal és három fonott szék között, mint bármelyik egyszerű,
városszéli szerzetes. Kár, hogy nem akarta, hogy az összecsődült tömeg előtt keresztre
feszítsék.
Az új pápát az
idő tájt választották meg, hogy Monsieur Calgues nyugdíjba vonult. Az egyik
sóvárogva foglalja el a helyét a Vatikán szalmatrónján. A másik visszamegy a
falujába, egyetlen gondolattal: hogy evilági javait a maguk teljességében
élvezze, abban a környezetben, ami neki a legjobban megfelel. Így hát, Istennek
legyen hála a puha sonkáért, a jó szagú kenyérért, és az enyhén fagyos borért!
És igyunk a régmúlt világra, és azokra, akik még otthon érzik magukat benne! Amint
az öreg ott üldögélt, evett és ivott, megízlelt minden falatot egymás után,
szeme körbejárt a tágas szobán. Időigényes feladat, mivel pillantása mindenen
elmélázott, amire ránézett, és mivel minden találkozás egy újabb szeretkezés.
Néha könnyek szöktek a szemébe, de ezek örömkönnyek voltak. A házban minden
tárgy a valaha itt lakók méltóságát hirdette – a megfontoltságot, az
illendőséget, a takarékosságot, az érzéket azon hagyományok iránt, melyeket
egyik nemzedék át tud adni a másiknak, mindaddig, amíg az is büszke marad
magára. És az öreg lelke is ott volt mindenben. A szép régi épületekben, a rusztikus
padokban, a fába vésett Szűz Máriában, a nagy nádszékben, a hatszögletű
csempékben, a padlás gerendáiban, az elefántcsont feszületben a szárított
bukszus ágacskával, és száz másik dologban. Az embert valójában sokkal inkább a
dolgai határozzák meg, semmint az elvei: ezért veszítette el a nyugati világ az
önbecsülését, és ezért torlaszolta el ebben a pillanatban az autópályákat,
falkákban menekülve észak felé, kétségkívül haloványan sejtve, hogy kudarcot
vallott, mintha az általa mértéktelenül világra hozott undorító szörnyűségek
végeztek volna vele, melyeket már nem érdemes védelmezni. Lehetséges, hogy mondjuk
ez az egyik magyarázat? Aznap este tizenegy órakor az országos csatorna egyik
bemondója új közleményt olvasott be.
– Kormányzati források némi zavarodottsággal
figyelik a lakosság tömeges kivándorlását, amely jelenleg egész délen folyik.
Miközben aggodalommal tekintenek a történtekre, nem tartják indokoltnak, hogy
felemeljék ellene a hangjukat, tekintettel a helyzet példátlan voltára. A
közrend biztosítása, valamint annak érdekében, hogy a tömeges vándorlás ne
akadályozza a hadászati felszerelések északról történő szállítását, a
hadsereget és rendőrséget teljes készültségbe helyezték. Rendkívüli állapotot
vezettek be a négy part menti megyében, amelyeket Monsieur Jean Perret
miniszterhelyettes, a köztársasági elnök személyes megbízottja irányít. A hadsereg
mindent megtesz a hátrahagyott ingóságok megvédése érdekében, amennyiben azt
egyéb feladatai megengedik. Kormányzati források megerősítették, hogy a
köztársasági elnök éjfélkor beszédet fog mondani, amelyben nagy horderejű
bejelentést tesz.
És ismét csak ennyi volt. Egy olyan világban, mely
oly sokáig volt kitéve a verbális őrjöngésnek, ez a tömörség volt a
legmegdöbbentőbb. Vajon a szószátyárok mindig szótlanul halnak meg, kérdezte
magában a professzor. Aztán felvett egy könyvet, töltött magának egy italt,
meggyújtotta a pipáját és várta az éjfélt…
