Tizenegy

Tizenegy

Azon a napon és az azt követő napokon a Gangesz összes kikötőjében hajók százait ostromolták meg hasonló módon, a kapitányok és a legénység nem minden összejátszása nélkül. A trágyaevőnek csak meg kellett jelennie a tömeg előtt és beszélnie kellett. A helyi rendőrség többször is azt jelentette, hogy egy időben két hajó hídján is látták, ami azt bizonyítja, hogy egyfajta tömeghisztéria áldozatává váltak. Igazság szerint az emberek áradata nyom nélkül eltüntette a hatóságokat a zaklatott városból. Amikor egy lövészezredet arra utasítottak, hogy zárjon le minden kikötőbe vezető utat, a katonák válaszul a Gangeszbe hajigálták a puskáikat, és bevetették magukat a tömeg sűrűjébe. A kormány még ezt a jelképes gesztust se kockáztatta volna meg, ha nem gyakorol rájuk nyomást az összes nyugati konzul. Nem sokkal ez után a miniszterek elrejtőztek a villáikban, és minden hivatalvezető eltűnt a szem elől. Kivéve az információs hivatal vezetőjét, akit a belga konzul, a diplomáciai testület rangidőse, el tudott érni telefonon még mielőtt ő is eltűnt volna. Ez a magas rangú tisztviselő, egy jó ízlésű és jól nevelt férfi, furcsán higgadtnak tűnt, mintha a nyugati világ ellen irányuló támadás hétköznapi dolog lett volna.

– Nézze, barátom! Miért kapaszkodik továbbra is abba a reménybe, hogy a kormányomnak van valami beleszólása a dolgok menetébe? Ami odakint történik a dokkokban, az csak a bajok széle, az, amit látunk. Mint a kráterből kilövellő láva. Vagy a partra kifutó hullám… Igen, pontosan ez az, hullám, ami után egy másik jön, majd még egy és még egy és még egy. És így tovább, ki a tengerre, vissza a viharba, ez mindennek az oka. A hajókat megtámadó szegény ördögök tömegének ez csak az első hulláma. Ismerik már a fajtájukat. Nincs semmi újdonság a nyomorukban, magukat ez nem szomorítja el. De mi van a második hullámmal, ami mögöttük jön? Megdöbbenne, ha megtudná, hogy még ezer hasonló van úton? Valójában a fél ország. A fiatalok, a jóképűek, akik még nem kezdtek el éhezni… A második hullám, barátom. A csodálatos teremtmények. Isten tökéletes példányai, a mi fajtánk. Mint a szobrok, meztelenségük dicsfényében kijöttek templomainkból az útjainkra, és a kikötő felé tartanak. Igen, a csúfság megadja magát a szépségnek végül… És mögöttük a harmadik hullám, a félelem. És a negyedik hullám, az éhínség. Két hónap, barátom, és már öt millió halott van! És utána a hullám, amit áradásnak nevezünk, letarolja az országot, elpusztítja a termést, tönkreteszi a földet öt hosszú évre. És a következő, ott a távolban, a háború hulláma. Nyomában még több éhínség, még több millió halott. És a következő, még közelebb a viharhoz, a szégyen hulláma. Azon idők szégyene, mikor a nyugat volt országunkban az úr… De mindezeken át, egyik hullámról a másik hullámra, ez a mi népünk, akik összedörzsölik a hasukat, mert ehhez értenek, hogy a testük és lelkük kielégüljön, hogy még több milliót hozzanak a világra meghalni… Igen, ez az eredője mindennek. Ez a vihar szeme, nem számít, mennyire van rejtve. És maga tudja, hogy ez nem is egy vihar, hanem az élet hatalmas, diadalmas kiáradása… Nincs harmadik világ. Nem, nincs többé. Ezt a fogalmat maguk találták ki, hogy itthon tartsanak minket. Csak egy világ van, egyetlen egy, amit el fog árasztani az élet, el fog merülni benne. Az én országom egy zúgó folyó. Egy spermafolyam. Ami most hirtelen irányt változtat, barátom, és nyugat felé tart…

Miközben a telefont tartotta a konzul keze olyan közel volt az orrához, hogy gyorsan, önkéntelenül szimatolt egyet. És arra a rengeteg alkalomra – sajtótájékoztatókra, koktélokra és hasonlókra –gondolt, amikor ugyanez a tisztviselő megrázta a kezét, és nehéz szaggal telítette el a tenyerét és az ujjait, amely olyan makacs volt, hogy három napba és húsz jó erős szappanos súrolásba telt, míg lemosta magáról.

– A kelet bűze… – mormogta magának a konzul, miközben a csapnál dörzsölte a kezét. És – még ha csak egy pillanatra is – arra gondolt, hogy vajon a másik is húszadszorra mos-e kezet és gondol-e arra, hogy „te jó isten, a nyugat bűze”?

– Kérdezhetek valamit, barátom? – vetette közbe a konzul. – Milyen arcvizet használ?

A tisztviselő meglepetten sóhajtott egy kicsit. Aztán felnevetett, mintha megértette volna a kérdés mögötti célzást. Ami így is volt, mivel éles esze volt.

– Tényleg azt hiszi, ez egy égető kérdés napjainkban, barátom?

– Őszintén szólva – nevetett fel a konzul is –, jelenleg nem tudok ennél égetőbbet.

– Ebben az esetben megmondom. Nem használok arcvizet. Egyáltalán nem. És maga, ha szabad kérdeznem?

– Én sem. Soha.

– Ezt gondoltam.

– És is gondoltam – válaszolta a konzul.

Nevetésük elhalt. Egy pillanatnyi csend támadt. Aztán a konzul folytatta.

– Nos, hát, ez egy elég szilárd tény, amiről tájékoztathatom a kormányomat. Kódolatlanul, persze! Nyilván kielégíti őrült kíváncsiságukat az itteni történésekkel és azok okaival kapcsolatosan. Azonban ettől eltekintve, attól tartok, beszélgetésünknek nincs túl sok értelme. Nem mintha mást reméltem volna. Mint mindig, most is megpróbálta kimagyarázni azt a szokásukat, ahogy a maguk népe csukva tartja a szemét. Ó, persze maga egy felvilágosult, értelmes ember, ebben biztos vagyok. Az egész országuk tömve van felvilágosult, okos emberekkel. Olyanokkal, akik tudták, mi fog történni. A szép kis beszédével egyértelművé tette: éhínségek, háborúk, áradások, járványok, a hatalmas mítoszok és babonák, a népesség ugrásszerű növekedése… Nincs szükség számítógépre, hogy megjósoljuk az itteni jövőt – bár a maguk népének biztosan vannak számítógépei… Ó, nem, maga tudta! Látta az összes hullámot, amit olyan érzékletesen leírt. Tudta, hogy jönnek! És mit tett? Semmit sem!

– Ne legyen ennyire aljas! – szakította félbe a tisztviselő. – De nem érdekel, megértem. Megtapasztalta a félelem ízét, ez történt. Igen, fél – maga felvilágosult, okos férfi! Nos, még öt perc és leteszem a telefont, és ennyi. Utána magára lesz utalva, barátom, a drágaságos nyugati jövőjével a háta mögött. Senkit se fog érdekelni, engem sem, és még kevésbé a kiközösített söpredékünket. És elköszönés helyett fityiszt fogok mutatni magának, ha tudni akarja, még akkor is, ha nem látom. Ha a kormányom még törődik egyáltalán valamivel, ezt azért biztosan elmondom nekik. Ez lesz a legtisztább módja az egész ügy lezárásának… Azt mondja, nem tettünk semmit? És mi van magukkal? Isten a tudója, hányszor könyörögtünk segítségért, de ez sem volt elég! Azt akarták, hogy a lábaik elé boruljunk, azt akarták, hogy megalázkodjunk. Mellesleg, úgysem tudták volna megállítani. A világ számtalan figyelmeztetést kapott… A maguk világrésze. Az egyetlen rész, ami számított… Azokban az időkben, amikor maguknál állomásoztam – Londonban, Párizsban – azokban az időkben a barátaimmal ittunk és néztük a maguk tévéjén, hogy halnak meg a saját embereink! Vagy kinyitottuk a maguk minőségi újságjait és olvastuk a tudósítókat, akik tudták, hogy mi folyik, de nem hagyták, hogy elvegye az étvágyukat, vagy rossz álmaik legyenek. Ilyen főcímektől például: „A jómódú nemzeteket nem hatja meg a harmadik világ nyomora”, „A nyugat és az ENSZ segélye nem elegendő”, „A harmadik világ jövője forog kockán”. A maguk népe tudta, hogyan kell olvasni. Maguk nem süketek. Ugyanezt a nótát hallják tíz éve, minden hangfekvésben. És maguk mit tettek? Megnyugtatták a lelkiismeretüket egy adag bűntudattal, és aztán imádkoztak valakihez vagy valamihez, hogy a dolgok maradjanak így, ahogy vannak, ameddig csak lehet. Itt tévedtek. Itt kellett volna szilárdan kitartani a maguk nyugati megvetése mellett. Talán megacélozta volna magukat a katasztrófával szemben. Mert ez készülődik maguk ellen most, barátom, és semmit se tudnak tenni ellene. Végül is, a hasznukra fog válni, és senki se fog felállni és harcolni ellene. Még a maguk fajtája sem. Ami csak azt mutatja meg, hogy maguk valójában micsoda dekadens népségek is.

– A lelkiismeretem tiszta – válaszolta a konzul. – Biztosíthatom, nincs bűntudatom. És megvetést se érzek. Nem tagadom a félelem apró nyilallásait, de a félelem volt az egyetlen érzelem, amit a maga országa kiváltott bennem. Ezért fogom azzal elűzni, hogy a dolgomat végzem, tisztán és egyszerűen. Találkozunk a dokkoknál?

– Jó uram, maga nyilván viccel…

Nem volt vicces a téma, de a beszélgetés mégis egyfajta nevetéssel ért véget. Ettől a pillanattól fogva, amíg a flotta el nem indult, úgy tűnt, hogy a Gangesz mentén az összes hivatalnok felszívódott és csendben eltűnt.

Tíz

Tíz

A trágyaevő a többiek előtt lépett a fedélzetre. Amint a szörny totemjének zord feje, mint egy víz alól felbukkanó periszkóp, végignézett a tömegen, mind elcsendesedtek. A csend hullámként terjed a dokkban, túláradt az öblön, a negyed legbelsőbb utcáiig, ahol a csőcselék egyre csak gyűlt, hogy csatlakozzon a hullámzó tömeghez. Először a szörny feje fordult a hajó oldala felé. Majd az apjáé. És mindenki bámulta, ahogy a jelképes pár lassan felsétált a hajópallón. A tömeg szélén állók számára – és a még távolabb állóknak, akik semmit se láttak, de hallották a szájról-szájra továbbadott elbeszéléseket – a próféta felemelkedése egy isten felemelkedésévé vált. Senki számára se lehetett kétséges, hogy ez a vállalkozás isteni eredetű. Senki számára, kivéve azokat a kis különítményeket, a felbujtókat, akik ebben a pillanatban a kikötőben, és a Gangesz valamennyi kikötőjében álló többi hajót látogatták meg.

Bár ateista volt, de magának Ballánnak is szöget ütött a gondolat a fejében, amint hallgatta a tömegből felemelkedő hirtelen lármát. Az India Star hídján a trágyaevő az égnek emelte kezeit. Fiát a két göcsörtös csonkjánál fogva megragadta, és amikor magasan, mint egy jelképes lobogót a levegőbe emelte, a számolatlan tömeg minden lelke úgy érezte, hogy a nevén szólítják.

Az ezt követő roham elég békés volt, de megkövetelte a maga áldozatait: a feláldozható hulladékot a terjedő ár szélein. A szörny gyermekeknek nem volt gondjuk a behajózással. Kézről-kézre adták őket, a tömeg feje felett. De időnként a keskeny, tömött pallók színültig telt csatornaként kicsaptak medrükből a hajó és móló közötti koromfekete vízbe. És sok lélek süllyedt el odalent a fa cölöpök között, hogy csatlakozzanak az előttük járókhoz, az elsőkhöz, akik elnyerték az újonnan meglelt Paradicsomot. Ballan volt az egyikük. Amikor a nyüzsgő tömeg felkapta a szörnyeket, melyek eddig köré csődültek, és a szájuk még most is ragacsos volt a tőle kapott cukorkáktól, megpróbált lépést tartani velük. De egyre hátrébb és hátrébb szorult. És eközben úgy tűnt, hogy az őket eddig összekapcsoló kötelék megszakad. És Ballan hirtelen nem volt más, csak még egy fehér, akit megvetettek azok, akik ismerték, és azok is, akik nem. A testek árján át megpróbálta felküzdeni magát egy pallóra. De az áradat fallá vált, üvegszilánkokkal kirakott fallá, melyből karok és öklök és karmok és fenyegető fogak meredtek. Ballán szárikba kapaszkodott, lábakba csimpaszkodott, miközben érezte, hogy fogása gyengül. Egy lecsapó ököltől fél szemére megvakult. Vér folyt le szétroncsolt arcán a szájába. És egyszer csak tisztán hallotta, hogy ajkai ezeket a szavakat formálják:

– Bocsáss meg nekik, uram, mert nem tudják, mit cselekszenek!

Amint ezt kimondta, ujjait kinyújtotta, eleresztette a puha, sima vádlit, amibe eddig kapaszkodott és lezuhant a pallóról, félig állva, kezében még az idegen test érzésével. Halála gyors volt. Amikor elsüllyedt a zavaros vízben, rájött, mennyire szereti és mennyire hiányzik neki a Nyugat. És ez a végső felismerés, összes eddigi tettének tökéletes megtagadása akkora fájdalmat és bánatot okozott neki, hogy készségesen kinyitotta a száját és jókorát kortyolt a halálból.

Kilenc

Kilenc

Az India Star, mely több mint egy éve a kikötőben horgonyzott, egy hatvan éves gőzös volt, még a britek által alapított indiai posta veteránja. Bármilyen öreg is volt, meglehetősen jól viselte a függetlenség kezdeti nehézségeit. De hamarosan azon kapta magát, hogy a szétválás miatt kitelepített emberi roncsokat szállítanak vele, majd később – ami a legrosszabb volt – nyomorult zarándokokat Mekka felé. Csőként felfelé meredő öt kéménye közül négyet különböző magasságokban megcsonkított az idő, a rozsda, a karbantartás hiánya, a sors… Ilyen állapotban szinte semmire sem tűnt alkalmasnak, legfeljebb arra, hogy végső tettként hősies elszántságot tanúsítson. Talán ez járt a kapitány fejében, amikor arra utasította rongyos legénységét, hogy újra eresszék le a hajópallókat, melyeket három nappal ezelőtt felhúzatott, amikor a tömeg veszélyes nagyságúra növekedett.

A kapitány tettét valóban nehéz volt megérteni, hacsak nem volt erősen valószínű, hogy valaki elültette a gondolatot a fejében. Ami azt illeti, Ballannak a múlt éjjel sikerült felsurrannia a hajóra, különösebb célja nem volt, csak személyesen akarta látni a furcsán váratlan állapotokat és a könyörtelen események láncolatát, amely kialakulni látszódott. És nem volt egyedül. Sokaknak támadt hasonló ötlete: egy csoport névtelen indiainak, fehéreknek és egy kínainak, akik kivétel nélkül a tömegpszichózis szakértői voltak. Ők voltak a mozgatók, a titkos erő. Pusztán ösztönből pontosan tudták, mit kell tenni. Egyikük a hídra ment, meggyőző kézigránáttal a kezében, míg a többiek elkezdték kérdezgetni a kapitányt. Mennyi szénre, vízre és minimális ellátmányra volna szükség, hogy Európába jussanak?

– És vissza? – kérdezte a kapitány. – Mivel, ha sikerülne is…

– Nem jövünk vissza – válaszolta a kézigránátos. Ekkor ért oda Ballan. És bár sem őket, sem a terveiket nem ismerte, egyből megértették egymást, mint azon kevés kiválasztottak, akik ismerik a titkokat. De miféle titkok voltak ezek, és miért ők voltak a kiválasztottak?

Bár spontánnak tűnhetnek, a tömegmegmozdulások ritkán következnek be egy bizonyos fokú manipuláció nélkül. Emiatt az ember gyorsan egy hatalmas karmestert képzel el, egy óriási főmanipulátort, aki drótok ezreit rángatja a világban, akit itt meg ott tehetséges szólisták támogatnak. Semmi sem áll távolabb az igazságtól. Az eltorzult érzékek eme világában valójában az történik, hogy egyes kiemelkedő – jó- vagy rosszindulatú – elmék elkezdenek kavarni, keresik a módját, hogy leküzdjék a bizonytalanságot, a módját annak, hogy megszabaduljanak attól az emberi állapottól, melynek ősidőktől fennálló szívósságát nem hajlandóak elfogadni. Nem tudják, hogy mi fog következni, de ennek ellenére fejest ugranak a jövőbe vezető vad repülésbe, felégetve maguk mögött a józan ész hídjait. Mindegyikük a saját agylebenyeinek szálait rángatja. És pontosan ez a mai nap nagy rejtélye: ezek az egymástól független szálak ennek ellenére összekapcsolódnak, és egyetlen egy gondolatfolyamból erednek. Úgy tűnik tehát, hogy a világot nem egy bizonyos karmester irányítja, hanem egy új, apokaliptikus vadállat, egy névtelen, mindenhol jelen lévő szörny, ami valamikor az ősidőkben megfogadta, hogy elpusztítja a nyugati világot. A vadállatnak nincsenek kidolgozott tervei. Megragadja a kínálkozó alkalmakat. A Gangesz partján összegyűlt tömeg pusztán csak a legutóbbi ilyen alkalom volt, de kétségtelenül az, amiben a legtöbb lehetőség rejlett. Ez a vadállat isteni eredetű? Vagy inkább pokoli? Bárhogy is legyen, a jelenség – akármilyen nehéz is ezt elhinni – jó két évszázados. Dosztojevszkij egyszer már kielemezte. És Péguy is, bár más formában, amikor kirohant az „értelmiségi klikk” ellen. De még egy korábbi pápánk, VI. Pál is, uralmának vége felé, amikor felnyílt a szeme és végre-valahára felismerte a Sátán művét…  A vadállatot nem lehet megállítani. Ez minden, amit tudunk. És nyilván ezért hiszi a néhány kiválasztott, hogy eszméik győzedelmeskednek, és ezért tudják nagyon is jól az ellenük rendületlenül harcolók, hogy milyen reménytelen a harcuk…

Bukott őrangyalként Ballan felismerte a vadállat szolgáit és a rendelkezésükre bocsátotta magát. Ez is egy magyarázat. És felajánlotta az ügy érdekében a trágyaembert meg a rémes fiát is. Három napon belül olyan hatalomra tettek szert a csőcselék fölött, hogy ez a függőleges páros lett a hadjárat elvitathatatlan vezetője. Ballan megelégedett azzal, hogy követte és figyelt, időnként, két szónoklat között okos gondolatokat súgott a trágyaevő fülébe és hallgatta, ahogy azokat hihetetlen sebességgel és hozzáértéssel változtatja hősies történetekké.

– Az első dolguk lesz, hogy holnap birtokba veszik az India Start – mondta a kínai. – Készen állnak, de ezt még nem tudják. Csak annak kell megtalálnunk a módját, hogy felnyissuk a szemüket…

– Ki kell fizetnünk a szenet és az ellátmányt – tették hozzá az indiaiak. – De az asszonyainknak még van néhány ékszerük, még a legszegényebbeknek is. És még a legalja fivéreinknek is van egy-két rúpiájuk félretéve az isteneik számára.

Alig több mint a semmi. De ha ezt a semmiséget megszorozzuk ezerrel és még ezerrel, akkor már lesz elég szén és rizs és víz ahhoz, hogy eljussanak Európába. Készen állnak, de meg kell találnunk a módját…

– Ezt bízzátok rám! – válaszolta Ballan.

Később nem tudta megmondani, hogy ő ültette-e el a gondolatot a fejében, vagy a trágyaevő olvasta-e a gondolatait. Egy olyan írástudatlan hindu pária, aki idézni tud a Jelenések könyvéből, átírja az evangéliumokat, ösztönző mítoszokat talál ki, talán képes belelátni a Ballánéhoz hasonló elmékbe is. A trágyaevő azt mondta:

– És akkor összegyűjtötték a nyakláncaikat és diadémjaikat, a karpereceiket és gyűrűiket, és így szóltak a kapitányhoz. Csak így tudunk fizetni neked. Tessék, vedd el mindet! Bejártad már a világot. Gyere, mutasd meg nekünk a Paradicsomba vezető utat!

És a gyűjtés már akkor elkezdődött, amikor a történetnek még a végéhez sem ért.

Ivótökkel a kezükben a totem szörny kegyencei utat vágtak maguknak a tömegben. Ezek a szegény ördögök, akiket inkább gúnyoltak és vertek, mintsem adakoztak és együtt éreztek volna velük, ezek a koldusok az örökké üres ivótökeikkel, a semmibe nyújtott kezükkel most egyszerre azon kapták magukat, hogy kincshalmokat öntenek a próféta lábai elé, majd görbe lábaikon még többért szaladnak vissza, ahogy a tömeg azt kiabálta, hogy ide, ide. A pénzváltók egy pillanat alatt kézbe vették a dolgot. Rögtönzött hálózatokat állítottak fel, gyűjtők seregeit szervezték meg. És ami a leghihetetlenebb, a tömeg még csak nem is kételkedett bennük! Az arany és a rúpiák látványától, mely úgy tornyosult, mint a homok egy óriási homokórában, mind úgy érezték, hogy részesei a legendának. És amikor a trágyaevő a nyugat kapuja előtt álló isteni flottáról beszélt, és elmondta, hogyan énekeltek az emberek az India Star fedélzetén, mind odafordultak és az India Starra néztek, és kinyújtották karjaikat a Paradicsom felé.