Kettő

Kettő

A fiatalember hangtalanul jött fel az öt kis lépcsőn az útról a teraszra. Mezítláb, a haja hosszú és mocskos, virágmintás ing, hindu nyaklánc, afgán mellény.

– Épp odalentről jövök – mondta. – Fantasztikus! Már öt éve vártam valami hasonlóra.

– Egyedül van?

– Még. Kivéve azokat, akik már itt vannak. De már többen úton vannak. Mind lejönnek. Gyalog. Az összes disznó elmenekült és északra tart! Egyetlen kocsit sem láttam erre jönni! Haver, ki lesznek készülve, de ez túl jó ahhoz, hogy lemaradjanak róla. Szívni fogunk, belőjük magunkat és végig gyalogolunk. Gyalog jönnek le idáig, nem a seggükön ülve.

– Közelről megnézett mindent odalent?

– Nagyon közelről. Csak nem elég sokáig. Párszor megütöttek. Egy fegyveres katona. Mintha szemét lettem volna. De láttam, hogy egy rakás katona sírt. Óriási! Én mondom, holnapra ez az ország valami más lesz. Rá se fogsz ismerni. Teljesen újjá fog születni.

– Látta a hajókon az embereket?

– Naná!

– És azt hiszi, hogy hasonlít rájuk? Nézze, a maga bőre fehér. És gondolom, maga keresztény. A mi nyelvünket beszéli, a mi akcentusunkkal. A családja nyilván a környéken lakik, ugye?

– És akkor? A valódi családom azok az emberek, akik azokkal a hajókkal jöttek. Itt állok fivéreim és nővéreim, apáim és anyáim millióival. És a feleségeimmel, ha úgy akarom. Az elsővel lefekszek, aki hagyja magát, és gyereket csinálok neki. Egy szép, sötét bőrű gyereket. És egy idő múlva feloldódok a tömegben.

– Igen, el fog tűnni. El fog veszni abban a tömegben. Azt se fogják tudni, hogy létezik.

– Helyes! Pont erre vágyok. Elegem van abból, hogy a középosztály eszköze legyek, és elegem van abból, hogy másokból hozzám hasonló eszközöket faragjak, ha erre gondol, mikor a létezésről beszél. A szüleim ma reggel elhúztak. A két nővéremmel együtt. Hirtelen elkezdtek félni attól, hogy megerőszakolják őket. Fogták magukat és hétköznapi ruhát vettek fel. Mármint ilyen igazi, szögletes ruhákat. Olyanokat, amiket évek óta nem hordtak, csinos kis szoknyákat és gombos blúzt. El se hinnéd, mennyire féltek. De nem menekülhetnek. Senki sem menekülhet. Hadd próbálják csak menteni a valagukat! Végük van, mindegyiküknek. Haver, látnod kellett volna! Apámat, akinek a keze tele volt a boltjából kihozott cipőkkel, amiket bepakolt a cuki kis teherautójába. És anyámat, aki torkaszakadtából kiabált, miközben azt próbálta kitalálni, melyiket vigyék, és kiválogatta a drágákat, a többit meg ott hagyta. A két nővérem közben már a kocsiban ült, egymást átölelve, és halálra váltan bámultak rám, mintha én akarnám őket elsőként megerőszakolni. Én meg röhögtem és jól szórakoztam, miközben az öregem lehúzta a rolót a kirakat előtt és zsebre vágta a kulcsokat. Figyelj, mondtam neki, ezzel aztán sokra mész. Kulcs nélkül is ki tudom nyitni az ajtót. És holnap ki is fogom. És tudod, mit fognak kezdeni a rohadt cipőiddel? Beléjük fognak hugyozni. Vagy megeszik őket. Mert ezek mind mezítláb járnak! Ekkor rám nézett és leköpött. Én meg visszaköptem, pont bele a szemébe egy jó nagyot. Hát így búcsúztunk el.

– És miért jött ide? Miért pont ebbe a faluba? Miért pont az én házamba?

– Fosztogatni, azért. Amíg élt a társadalom, addig élősködtem rajta, de most, hogy meghalt, összegyűjtöm a csontjait. Ez változás. Tetszik. Mert minden meghalt. Kivéve a hadsereget, téged, meg pár barátomat. Már teletömtem magam. De különben se kell sok nekem. Ráadásul már minden az enyém. És holnap itt fogok állni, és hagyom, hogy minden az övék legyen. Olyan vagyok, mint egy király, haver, és el fogom ajándékozni a királyságomat. Ma Húsvét van, ugye? Hát akkor ez az utolsó alkalom, hogy a Krisztusod feltámad. De neked abból már semmi hasznod sem lesz, akárcsak a többieknek.

– Attól tartok, nem értem.

 – Egymillió Krisztus van odakint a hajókon. És reggel az lesz az első dolguk, hogy mind feltámadnak. Mind az egymillió. Szóval, a Krisztusod, egymagában… Hát, neki annyi, érted?

– Hisz Istenben?

– Dehogy!

– És az az egymillió Krisztus? Az a saját gondolata?

– Nem, de úgy gondoltam, hogy elég klassz. Mármint ahhoz képest, hogy csuhás duma. Egy paptól hallottam. Egy olyan munkás félétől a város rosszabbik végéről. Egy órája botlottam belé. Erre jöttem felfelé, ő meg őrült módjára rohant le a hegyről. Nem volt rongyos, csak olyan fura. Meg-megállt és az égnek emelte a karját, mint azok odalent és felkiáltott. Köszönöm, uram! Köszönöm! És újra futni kezdett, le a part felé. Azt mondják, még többen jönnek.

– Még többen? Kik?

– Olyan papok, mint ő… Figyelj, haver, kezdesz fárasztani. Nem beszélgetni jöttem. Ráadásul olyan vagy, mint egy kísértet. Mi a fenét keresel még itt?

– Szeretném hallani, amit el akar mondani.

– Szóval érdekelnek a hülyeségeim?

– Végtelenül.

– Akkor hadd mondjak valamit. Neked annyi. Véged van. Még gondolkodsz és beszélsz, de erre már nincs idő. Vége. Húzz el!

– Ó! Lehet, hogy…

– Figyelj! Te meg ez a ház, egyformák vagytok. Úgy néztek ki, mintha évezredek óta itt lennétek.

– 1673 óta, hogy pontosak legyünk – válaszolta az öregúr, aki először mosolyodott el.

– Három évszázad, apáról fiúra. És mindig olyan biztosak voltak magukban, átkozottul biztosak mindenben. Haver, ez nagyon beteg!

– Ez igaz. De egy kissé meglepőnek tartom a véleményét. Lehet, hogy maga még most is közülünk való. Csak egy kicsit?

– Fogd be, mielőtt elhányom magam! Lehet, hogy van egy csinos házad. És akkor? És lehet, hogy nem vagy rossz öregfiú. Okos és kifinomult és pont helyénvaló. De önhitt is, haver, mint aki túl biztos a dolgában. Túl biztos abban, hogy pont ide való. Meg körülötted minden. Mint a falud, azzal a húsznemzedéknyi őssel, mint amilyen te is vagy. Húsz nemzedék érzelemmentesen, szívtelenül. Micsoda családfa! És most itt vagy te, az utolsó, tökéletes ág. Mivel te aztán tökéletes vagy. És én ezért gyűlöllek. Ezért fogom őket holnap idehozni. A csapat legmocskosabbjait. Ide, a házadba. Nekik te semmi vagy, te, meg amit képviselsz. A világod semmit se jelent nekik. Nem is próbálják megérteni. Fáradtak lesznek, haver. Fáradtak és fázósak. És tüzet fognak rakni a nagy faajtódból. És összeszarják a teraszodat, és a kezüket a könyvekkel teli polcaidba törlik. És kiköpik a borodat, és kézzel fognak enni azokból a szép óntányérokból, amik kint lógnak a falon. Aztán a sarkukra ülnek és nézik, hogy a kis székeid miként válnak füstté. És a szép lepedőidet arra használják, hogy kicsinosítsák magukat. Minden holmid elveszíti a jelentését. A jelentésedet, haver. Ami most gyönyörű, nem lesz az, ami most hasznos, majd kiröhögik, ami haszontalan, azzal nem is törődnek. Semmi sem fog érni semmit se. Talán csak a padlódeszkából egy kis szálka. Azért meg verekedni fognak, és az egész rohadt házat le fogják rombolni. Igen, ez hatalmas lesz! Szóval, menj, húzz el! Baszd meg!

– Egy pillanat, ha kérhetem. Azt mondta, a gondolkozás és beszélgetés ideje már elmúlt, mégis úgy tűnik, maga mindkettőt jól műveli.

– Nem gondolkodok, haver. Csak elmondom neked, hogy mi a véleményem a dolgokról, melyekről régebben gondolkoztam. Végeztem a gondolkozással. Szóval, baszd meg, jó?

– Egy utolsó kérdés. Ők azért zúznak mindent darabokra, mert máshoz nem értenek. De maga miért?

– Miért? Mert megtanultam mindezt gyűlölni. Mert a világ lelkiismerete miatt gyűlölöm az egészet, azért. És most baszódj meg! Kezdesz felbaszni agyilag.

– Ha úgy véli. Tényleg nincs értelme maradnom. A mondanivalójának nem sok értelme van. Biztos, hogy jó esze van, de azt kell hinnem, egy kissé zavaros. Valaki szép munkát végzett. De sebaj, elmegyek. Csak a kalapomat szeretném felvenni.

Az öregúr kilépett. Egy pillanattal később egy puskával tért vissza.

– Az meg minek? – kérdezte a fiatalember.

– Minek? Hogy megöljem magát, annak! Az én világom valószínűleg nem éli túl a reggelt, én pedig teljesen ki akarom élvezni az utolsó pillanatait.  És élvezni is fogom, jobban, mint azt képzelné! Adok magamnak egy második életet. Ma este, itt helyben. És azt hiszem, jobb lesz, mint az előző. De persze, mivel a fajtám mind elment, magányosan fogok élni.

– És én?

– Maga? Miért, maga nem az én fajtám. Nem is különbözhetnénk jobban. Egész biztosan nem fogom tönkretenni ezt az utolsó estét, ezt a különleges estét egy olyan valakivel, mint maga. Ó, nem! Megölöm magát.

­– Nem vagy képes rá. Nem tudod, hogyan kell. Fogadok, még sosem öltél meg senkit.

– Pontosan. Mindig meglehetősen csendes életet éltem. Egy irodalomprofesszor, aki szereti a munkáját, ennyi. Egy háborúban se kellett szolgálnom, és őszintén szólva az értelmetlen mészárlás látványától beteg leszek. Nem lettem volna valami jó katona, attól tartok. Mégis, ha ott lehettem volna Aëtiusszal, azt hiszem, a kedvemet leltem volna a hunok leölésében. És az olyanok oldalán, mint Martell Károly, Bouillon Gottfried és Leprás Balduin, biztosan mutattam volna némi lelkesedést arra, hogy arabok testébe döfjem a kardomat. Elestem volna Bizánc előtt, Kónsztantinosz Dragaszész oldalán harcolva. De istenemre, mekkora oszmán hordát vágtam volna le, mielőtt az utolsót lehelem! Ráadásul, ha az ember annyira elkötelezett az ügye iránt, akkor nem hal meg olyan könnyen! Lám, ott vagyok, életre kelve a teutonok seregében, halomra gyilkolva a szlávokat. És amott, amint elhagyom Rodoszt Villiers de l’Isle-Adammal és páratlan kis csapatával, fehér köpenyemen ragyog a kereszt, a kardomról csepeg a vér. Aztán kihajózok Ausztriai Jánossal, hogy bosszút álljak Lepantónál. Ó, micsoda pompás mészárlás! De hamarosan semmi dolgom nem maradt. Hébe-hóba pár jelentéktelen csetepaté, melyekre manapság rosszallással gondolunk vissza. Mint az Államok közötti háború, amikor az én oldalam vereséget szenvedett, és csatlakoztam a Ku-Klux-Klanhoz, hogy magam öljek meg pár feketét. Mocskos ügy, elismerem. Kitchenerrel viszont nem annyira rossz nyársra húzni Mahdi fanatikus muszlimjait, kiontani a belüket. De a többi mind mostani ügy, egy szomorú kis vicc. A legtöbb már ki is ment a fejemből. Talán én is kivettem a magam részét, amikor megöltem pár sárgát Berlin kapuinál. Pár Vietkong itt, pár Mau Mau ott. Néhány algériai lázadó kinyiffantása. A legrosszabb esetben pár balos vagy hasonló kicsinálása egy rendőrségi kocsiban, vagy pár ádáz Fekete Párduc. Igen, az egész rémesen undorítóvá lett. Nincsenek fanfárok, se zászlók, se hozsannák… Bocsássa meg egy öreg professzor tudálékos fecsegését. De tudja, én is abbahagytam a gondolkozást, és csak el szeretném mondani, hogy mi a véleményem. Igaza van, egy lelket se öltem meg. Az imént megidézett fajták ugyan sokkal kevesebben, de végre mind itt állnak előttem, a maga képében egybe gyúrva. És most újra át fogom élni ezeket a csatákat, mindet egyszerre, a csatákat, melyeknek a lelkem mélyén oly nagyon részesének érzem magam, és el fogom játszani őket, mindet egymagam, egyetlen egy lövéssel. Így!

A fiatalember méltóságteljes csúszással rogyott össze a korlát mellett, amire támaszkodott, és guggolásban állapodott meg, karjai a teste mellett lógtak, olyan pozícióban, ami az ő esetében meglehetősen természetesnek hatott. A mellkasa bal oldalán a vörös folt kissé szétterjedt, de a vérzés hamar elállt. Szép, tiszta halál volt. Mikor a szemei lecsukódtak a professzor finom mutató- és hüvelykujja alatt, még csak meglepődés sem látszott bennük. Se zászlók, se fanfárok. Csak egy nyugati stílusú győzelem, ami annyira teljes, amennyire abszurd és haszontalan. És magával teljesen megbékélve – sokkal tökéletesebb békében, mint valaha – az öreg Monsieur Calgues hátat fordított a holttestnek és bement.

Egy

Egy

Az öreg professzornak meglehetősen egyszerű gondolata támadt. A teljesen abnormális körülményekre tekintettel túl sokat olvasott, és elmélkedett és még írt is ahhoz, hogy – mivel ismerte az emberi elme működését – bármit javasolni merjen, akárcsak magának is, akárcsak a legbanálisabb észrevételt, ami egy iskolás szintjén állt.

Kellemes nap volt, meleg, de nem forró, hűvös tavaszi szellő gördült finoman és zajtalanul a ház melletti fedett terasz felett. Az övé volt az egyik utolsó ház felfelé a hegycsúcs irányába, úgy ült a sziklás lejtőn, mint egy őrtorony, ami őrzi a vidéktől elütő, régi, barnás árnyalatú falut, rátornyosult mindenre – a lenti turistaszállásra, a vízparti pazar sétányra a zöld pálmákkal, melyek csúcsai alig látszottak, és a kényelmes fehér otthonokra, és még magára hűs és kék tengerre is, a gazdagok tengerére, amit hirtelen megfosztottak attól a fényűző takarótól, ami általában túláradt a felszínén: a krómozott jachtoktól, az izompacsirta vízisízőktől, az aranybőrű lányoktól, a vitorlások fedélzetét takaró hatalmas, de diszkrét, kövér vitorláktól – és most üres tenger felé kinyúlva, úgy ötven méterre a zátonyon, a világ másik végéről érkezett hihetetlen flottára, a rozsdás, csikorgó flottára, amit az öreg professzor reggel óta szemmel tartott. A bűz végre eloszlott, a latrinák szörnyű bűze, amely úgy jelezte a flotta érkezését, mint a mennydörgés a vihart. Az öreg levette a szemét a távcsőről, és hátrébb lépett az állványtól. A meglepő invázió olyan közelinek tűnt, mintha már a hegyen és a házában rajzana. Megdörzsölte fáradt szemét, az ajtó felé pillantott. Tömör tölgyfa ajtó volt, olyan, mint egy halhatatlan tömeg, amit erődhöz méltó vasalattal láttak el. A sötét fába a felmenő nevét vésték, és az évszámot, amikor az öreg egyenes ági őse felépítette a házat: 1673. Az ajtó az egyszerre könyvtárként, szalonként és dolgozószobaként szolgáló hatalmas szobából a teraszra nyílt. Több ajtó nem volt a házban. A terasz tulajdonképpen egyenesen az útra vezetett, öt kis lépcsővel lefelé, amelyeket nem torlaszolt el semmiféle kapu, nyitva állt minden arra járónak, akinek kedve támadt feljönni és beköszönni, ahogy az olyan gyakran megtörtént a faluban. Minden nap, pirkadattól alkonyatig, az ajtó ki volt tárva. És ezen az estén is, miközben a nap elkezdett lefelé ereszkedni, nyitva volt – és ez a tény úgy tűnt, most először döbbenti meg az öreget. Ekkor támadt az a röpke gondolata, amelynek végletes banalitása elbűvölt mosolyt festett ajkaira: Lehet, mondta magában, hogy bizonyos körülmények között igaza van a mondásnak, miszerint egy ajtót vagy nyitva, vagy zárva kell tartani.

Majd újra elfoglalta őrhelyét, szeme a távcsövön, hogy elcsípje a nap utolsó, alacsonyan beeső sugarait, amelyek a sötétedés előtt még egyszer megvilágították a valószerűtlen látványt. Hányan vannak odakint, azokon a zátonyra futott roncsokon? Ha hinni lehet a számoknak – a rémisztő számoknak, melyeket minden tömör híradás egész álló nap ismételt, nap-nap után – akkor a fedélzetek és a hajófenekek magasra vannak pakolva emberi holttestek rétegeivel, rakásban állnak a kémények és a lépcsők körül, amint a lent lévő holtak segítenek az élőknek, mint a menetelő hangyák oszlopai, amelyek látható teteje csupa élet, de odalent, mint egy hangyákkal kirakott ösvény, milliónyi eltaposott hulla hever. Az öreg professzor – név szerint Calgues – a távcsövet az egyik olyan hajóra fordította, amit megvilágított a nap, majd türelmesen addig fókuszálta a lencséket, míg a lehető legélesebbre állította a képet, mint egy tudós a mikroszkópja felett, aki azt nézi, hogy a táptalajban nyüzsögnek a baktériumok, amelyekről mindig tudta, hogy ott találja majd őket. A hajó egy gőzös volt, legalább hatvan éves. Öt, csőként felmeredő kéményén látszott, milyen öreg. Az idő, a rozsda, a karbantartás hiánya, a végzet – röviden a fokozatos rothadás – négyet közülük különböző magasságúra nyesett. Közvetlenül a strand előtt futott zátonyra, és ott feküdt, mintegy tíz foknyira megdőlve. A fantomflotta többi hajójához hasonlóan a sötétben nem látszott rajta semmi fény, még pislákolás sem. Nyilván minden tönkrement rajta – a kazánok, a generátorok, minden és egyszerre – amikor a saját maga okozta végzetével találkozott. Lehet, hogy csak erre az egyetlen útra elég üzemanyaga volt. Vagy lehet, hogy már senki sem volt a fedélzeten, aki szükségét érezte volna ilyen dolgoknak – vagy bármi másnak – most, hogy az exodus végül eljutott az újonnan felfedezett Paradicsom kapujáig. Az öreg Monsieur Calgués mindent jól megfigyelt, minden egyes részletet, tudomást sem véve az érzelmeiről. Kivéve azt, ami érdekelte: a bámulatos érdeklődést ennek az antivilágnak az előőrse iránt, amely azon igyekezett, hogy végre-valahára személyesen kopogtathasson a bőség kapuján. Szemét a távcsőre szorította, és az első, amit meglátott a karok voltak. Csak annyit tudott, hogy látómezeje mintegy tíz méter átmérőjű kört fed le a fedélzetből. Majd számolni kezdett. Nyugodtan és sietség nélkül. De olyan volt, mintha az összes fát próbálná megszámolni az erdőben, a karok magasan a levegőbe emelkedtek, együtt hullámoztak és integettek, mind a közeli part felé nyújtózkodott. Csenevész törzsek, barnák és feketék, élénkültek fel a remény fuvallatától. Azok a mezítelen, hústalan Gandhi-karok. És ruhacafatokból emelkedtek ki, fehér ruhákból, melyek egykor tunikák és tógák, meg zarándokok szárijai lehettek. A professzor kétszázig jutott, és akkor abbahagyta. A látómezején belül mindet megszámolta. Aztán néhány gyors számítást végzett. Tekintettel a fedélzet hosszára és szélességére, valószínűleg több mint harminc látómezőnyi, kör alakú terület férne el egymás mellett rajta, és minden pár érintő körív között lenne két, nagyjából háromszög alakú terület, egymással szemben, csúcsaikkal érintkezve, amelyek területe durván megfelel egyharmadnyi látómező területének, amely alapján tehát 30 + 10 = 40 kör, 40 x 200 kar = 8000 kar. Avagy négyezer test! Egyedül ezen az egy fedélzeten! Tegyük fel, hogy több réteg vastagságban lehetnek, vagy legalábbis nem vékonyabban egyik fedélzeten – és a fedélközökben meg a hajófenékben – sem, akkor a számukat, amely már így is eléggé hihetetlen volt, meg kellene szorozni nyolccal. Avagy harmincezer lélek egyetlen egy hajón! Bele nem értve a hajótest körül itt meg ott lebegő holtakat, amelyek fehér rongyaikat vonszolták maguk után a vízen, a holttesteket, melyeket az élők dobtak reggel óta a vízbe.  Ami egészében véve különös tett volt, és nyilvánvalóan nem higiénés okok vezérelték őket erre. Különben miért vártak volna vele az út végéig? De Monsieur Calgues bizonyos volt benne, hogy megtalálta az egyetlen magyarázatot. Hitt Istenben. És hitt a többiben is: az örök életben, a feltámadásban, a mennyei könyörületességben, a reményben és a hitben. És hitt abban is, erős meggyőződéssel, hogy a Franciaország partjainál kidobott hullák is eljutottak a saját Paradicsomukba, átlebegnek oda szabadon, az örökkévalóságba. Áldottabbak, mint maguk az élők, akik a tengerbe dobva őket akkor és ott felajánlották halottaikat a megváltás, öröm és az örökkévalóság ajándékaként. Az ilyen tettet nevezik szeretetnek. Legalábbis az öreg professzor így gondolta.

Így hát leszállt az éj, de előtte a nap még egyszer megcsillantotta utolsó vörös sugarait a megfeneklett flottán. Száznál is jóval több hajó volt, mind rozsdamarta, alkalmatlan a hajózásra, de minden egyes darab annak a csodának a bizonyítéka, amely valahogy idehozta őket, épen és egészségesen, a világ másik végéről. Egyet kivéve, amely Ceylon partjainál süllyedt el. Szinte szabályosan sorakoztak fel, egyik a másik után, megrekedve a homokban vagy a sziklák között, orruk egy utolsó epekedő mozdulattal emelkedett a part felé.

És körülöttük ezernyi, lebegő fehér ruhás holttest, melyeket a nappal utolsó hullámai kisodortak a partra, finoman lefektették őket a fövenyen, majd visszagördültek a tengerbe a többiért. Száz hajó! A professzor bensőjét remegés járta át, az izgatottság és alázat reszketése, az érzés, mely néha elkapja az embert, amikor értelmét olyan erősen, ahogy csak bírja a végtelenség és az örökkévalóság felfogására összpontosítja. Ezen a húsvét vasárnapi estén nyolcszázezer élőlény és halottak ezrei készültek békés támadást indítani a nyugati világ ellen. Holnapra mindennek vége lesz. És most a part irányából a hegyek, a falu, a házak és a teraszok irányába szelíd kántálás indult, minden szelídsége ellenére is igen erős, mint egy kórus, amelyben nyolcezer hang zümmög. Réges-régen a keresztesek is énekeltek, amikor körbevették Jeruzsálemet, utolsó támadásuk estéjén. És Jerikó falai is harc nélkül omlottak le, amikor hetedszerre megszólaltak a kürtök. Talán, amikor minden elcsendesedett, és a kántálás végül elhallgatott, a kiválasztottak is érezhették az isteni nemtetszés hatalmát… Voltak más hangok is. Teherautók százainak bömbölése. A hadsereg reggel óta állásokat épített ki a Földközi-tenger partján. De odakint a sötétben, a teraszon túl nem volt semmi, csak az ég és a csillagok.

Hűvös volt a házban, amikor a professzor bement, de az ajtót ugyanúgy tárva hagyta. Képes lenne egy ajtó megvédeni egy olyan világot, amely túl sokáig létezett? Legyen bármilyen mestermű, háromszáz éves, amit egy darabban faragtak ki egy oly tiszteletre méltó nyugati tölgyből? Nem volt áram. A part menti erőművek szakemberei is nyilván északra menekültek a többiekkel együtt, a halálra vált tömeggel, farkukat behúzva és szó nélkül elszaladtak, azért, hogy ne kelljen nézniük, ne lássanak semmit, azért, hogy ne kelljen megérteniük, vagy legalább megpróbálniuk. A professzor meggyújtotta az olajlámpákat, amelyeket az áramkimaradások esetére mindig kéznél tartott. Az egyik gyufát bedobta a kandallóba. A gondosan elrendezett gyújtós bömbölve kapott lángra, pattogott, és fényével meg melegével betöltötte a szobát. Aztán bekapcsolta a rádiót, ami egész nap az országos adóra volt hangolva. A pop, a jazz, a búgó hölgyek és a lapos gügyögés, a fekete szaxofonosok, a guruk, a film és a színpad önelégült sztárjai, az egészségügy, a szerelem és a szex szakértői már sehol sem voltak. Mind eltűntek az éterből, hirtelen mindet tisztességtelennek ítélték, mintha a veszélyben lévő Nyugatot az aggasztotta volna, hogy milyen utolsó akusztikus jelet ad magáról. Nem volt más, csak Mozart, ugyanaz minden adón. Nem más, mint az Eine kleine Nachtmusik. És a professzor szeretettel gondolt a párizsi stúdió programigazgatójára. Aki nyilván semmit se látott vagy tudott, de mégis megértette. Mert ösztönösen megtalálta az általa nem is hallható nyolcezernyi éneklő hangra a leginkább odaillő választ. Mi lehetett volna a világon még nyugatibb, mint Mozart, még civilizáltabb, még tökéletesebb? Még nyolcezer hang sem tudta volna elkántálni Mozart zenéjét. Mozart sosem azért írt, hogy felbolydítsa a tömegeket, hanem hogy megérintse minden egyes emberi lény szívét, önmaga valójában. Micsoda kellemes szimbólum, tényleg! A nyugati világ összefoglalható abban a végső igazságban… A bemondó hangja riasztotta fel a professzort az ábrándozásból.

– A köztársasági elnök egész nap a kormány tagjaival tanácskozik az Élysée-palotában. A helyzet súlyosságára tekintettel jelen vannak a fegyveres erők három haderőnemének vezérkari főnökei, csakúgy, mint a helyi és állami rendőrség vezetői, Var és Alpes-Maritimes megyék prefektusai, szigorúan tanácsadói jelleggel őeminenciája, a párizsi bíboros érsek, a pápai nuncius, és a jelenleg a fővárosban tartózkodó nyugati nagykövetek többsége is. A tanácskozás jelenleg is folyamatban van. Azonban egy kormányszóvivő nemrég közölte, hogy ma este, éjfél körül a köztársasági elnök beszédét fogják közvetíteni, aki rendkívül fontos bejelentést tesz a nemzetnek. A délről hozzánk érkező jelentések szerint a menekültflotta hajóinak fedélzetén minden csendesnek tűnik. A hadsereg parancsnokságának közleménye megerősítette, hogy kettő hadosztályt telepítettek a partra, hogy szembe szálljanak… szembe szálljanak… – A bemondó habozott. De ki tudná hibáztatni ezért? Miként lehetne nevezni ezt a számolatlan, nyomorult tömeget? Ellenség? Horda? Megszállók? A harmadik világ menete?

– Hogy szembe szálljanak ezzel a példa nélküli betöréssel… – Megvan! Nem is rossz! – És további három hadosztálynyi erősítés jelenleg délnek tart, a jelentős közlekedési nehézségek dacára. Egy másik közleményben, amelyet nem egészen öt perce adtak ki, Dragases ezredes, a hadsereg vezérkari főnöke bejelentette, hogy a parancsnoksága alatt álló csapatok mintegy húsz darab, hatalmas farakást gyújtottak meg a parton, abból a célból, hogy… – Újabb habozás. A bemondó mintha zihált volna. Az öreg professzor szinte hallani vélte, hogy azt motyogja, úristen. – Abból a célból, hogy elégessék a hajókból kidobált holttestek ezreit…

És ennyi volt. Egy pillanat múlva, szinte szünet nélkül visszajött Mozart, átvette a helyét a dél felé nyomuló három hadosztálynak, és a halotti máglyák halmainak, amelyek már nyilván recsegve égnek a csípős levegőben, odalent a parton. A Nyugat nem szereti elégetni a halottait. A krematóriumi urnákat eldugják, elrejtik a temetők hátsó fertályaiban. A Szajna, a Rajna, a Loire, a Rhone, a Temze nem a Gangesz vagy az Indus. A Guadalquivir és a Tiberis sem. Partjaik sosem bűzölögtek az égő hullák szagától. Persze, ömlött beléjük a vér, vizük vörössé vált és sok paraszt hányta a keresztet, amikor a lefelé sodródó emberi tetemeket taszigálták odébb a vasvillákkal. De a nyugati időkben a hídjaikon és a partjaikon az emberek táncoltak és itták a bort meg a sört, férfiak mulattatták az üde, fiatal, kacagós lányokat, és mindenki kinevette a nyomorultat a kínpadon, az arcába röhögtek, kinevették a lógó nyelvű nyomorultat a bitón, a roncsolt nyakú nyomorultat a tönkön – mert valójában a nyugati világ a maga komolysága ellenére tudta, hogyan kell nevetni és sírni – aztán, mikor a harangok imához szólították őket, mind megtestesült istenük elé járultak, abban a biztos tudatban, hogy a halottaik ott vannak, óvták őket, ahogy csak lehet, ők pedig egyenes sorokban feküdtek időtlen sírköveik és feszületeik alatt a hegyekhez simuló temetőkben, mivel az égetés csak a pokolfajzatok vagy varázslók, vagy a pestises szegény lelkek jussa volt.

A professzor kilépett a teraszra. Odalent a partot gomolygó füsttel körbevett vöröses ragyogás világította meg. Kinyitotta a távcsövét és a legmagasabb rakásra irányította, amely szépen lángolt, mint egy fatorony, melyet az aljától a tetejéig telepakoltak holttestekkel. A katonák gondosan rakták meg, először egy sor fa, majd egy sor hús, és így tovább felfelé. A takaros elrendezésben mintha a halál iránti tisztelet mutatkozott volna meg. Aztán egyszer csak az egész leomlott, még mindig égve, és már nem volt több mint egy undorító massza, mint egy füstölgő szemétkupac az országút szélén. És senki se bajlódott azzal, hogy újra felépítsék a takaros tornyot. Búvárruhás sofőrök által vezetett bulldózerek jöttek, aztán más gépek hatalmas fogókkal és lapátokkal felszerelve, a hullákat puha, nyálkás kupacokba tolták össze, felkanalaztak egy rakást a levegőbe és aztán a tűzbe szórták, miközben karok és lábak és fejek, sőt, egész tetemek repkedtek körülöttük és hullottak vissza a földre. Ekkor látta meg a professzor az első katonát, aki sarkon fordult és elszaladt, ami egy újabb klisét juttatott eszébe, mert a keze és a lába úgy csapkodott, mint egy zsinóron rángatott bábúé, a zabolátlan pánik tökéletes pantomimjeként. A fiatal férfi elejtette az eddig cipelt hullát. Vadul ledobta a sisakját és a maszkot, letépte a védőkesztyűt magáról. Aztán halántékhoz szorított kézzel elrohant, cikázva, mint egy rémült nyúl, az égő rakáson túli sötétség gyűrűjébe.

Még öt perc és tíz másik katona tett ugyanígy. A professzor összecsukta a távcsövet. Megértette.  A más rasszhoz tartozó emberek megvetése, a tudat, hogy ők a legjobbak, a diadalmas öröm érzete a felett, hogy magukat az emberiség legjobbjai közé sorolhatják – ezen gondolatok közül soha egyik sem töltötte el ezeknek a fiataloknak a zavaros elméjét, vagy csak oly kis mértékben, hogy azt a nyugati felfogásba ültetett irtóztató rák egy pillanat alatt szétzúzta. Esetükben nem lágyszívűségről volt szó, hanem az érzelmek morbid, fertőző túláradásáról, amit a legérdekesebb élőben meglátni és végül működés közben megfigyelni. Csak egy igazi férfi gürcölne ma este, senki más. Épp egy pillanattal ezelőtt, amint a jóképű fiatalember elszaladt, az öreg Calgues egy kis időre a távcsövét egy alakra irányította, aki úgy nézett ki, mint egy egyenruhás óriás, amint az égő rakás lábánál állt terpeszállásban, és erőteljes, ritmikus lendítésekkel egymás után dobálta fel a neki adott hullákat, mint egy kazánfűtő a gépházban, aki szeneslapáttal táplálja a gőzfejlesztőt. Talán neki is fájt a látvány, de ha így is volt, a fájdalom nem hagyott sok helyet a szánalomnak. Valójában egyáltalán nem is gondolt erre, mert végre meggyőződött arról, hogy az emberi faj nem egy nagy testvériség – ahogy azt a nyugati pápák, filozófusok, értelmiségiek, politikusok és papok oly régóta állították. Hacsak az öreg professzor, miközben a „fűtőt” és annak nyugodt határozottságát figyelte – az általa „fűtőnek” nevezett alak valójában Dragases ezredes volt, a vezérkari főnök, aki példát mutatott az embereinek – nem egyszerűen a saját elképzeléseit tulajdonította neki.

Aznap este a szeretetre sem gondolt senki. Az emberek valójában sosem szerették egységesen az emberiséget – az összes rasszt, a népeket, a vallásaikat – csak azokat a teremtményeket, akikkel rokonságot éreztek, a törzsük tagjait, függetlenül attól, hogy az milyen hatalmas volt. Ami a többieket illeti, kényszerítik magukat és hagyják, hogy a világ is kényszerítse őket. És akkor, amikor így tesznek, amikor bekövetkezik a pusztítás, ők maguk is szétforgácsolódnak. Ebben a különös háborúban, ami most öltött alakot, azok fognak győzedelmeskedni, akik a legjobban szeretik magukat. Hányan maradnak holnap reggelre még mindig vidáman állva a strandon, miközben az ocsmány sereg ezrével csúszik lefelé, bele a vízbe, az élők ellenében, a holtak nyomában? Vidáman! Ez számított a leginkább. Egy pillanattal ez előtt, miközben a „fűtőt” figyelte, a professzor úgy vélte, látja, hogy az mozgatja a száját, szélesre tárja, mintha csak énekelne. Igen, istenemre, énekel! Ha csak ketten állnának ott és énekelnének, talán fel tudnák ébreszteni a többieket is halálos álmukból. De más hang nem hallatszott a partról, semmi hang, csak a finom, balsejtelmű kántálás, ami nyolcezer torokból tört elő.

– Ez tök klassz, haver! – szólalt meg egy hang a sötétben.

Bevezetés

A SZENTEK TÁBORA

Jean Raspail

Norman Shapiro angol nyelvű fordítása alapján

„És mikor eltelik az ezer esztendő, a Sátán eloldatik az ő fogságából. És kimegy, hogy elhitesse a föld négy szegletén lévő népeket, a Gógot és a Magógot, hogy egybegyűjtse őket háborúra, a kiknek száma, mint a tenger fövenye. És feljövének a föld szélességére, és körülvevék a szentek táborát és a szeretett várost.” (Jelenések Könyve, 20. rész)

„Szellemem egyre inkább a Nyugat felé fordul, az ősi örökség felé. Talán még visszaszerezhető néhány kincs a romjai közül… Nem tudom.” (Lawrence Durrell)

„Kívülről úgy tűnik, hogy a nyugati társadalom nagy felfordulása eléri azt a határt, amin túl »metastabillá« válik és szükségképpen össze fog omlani.” (Szolzsenyicin)

HOSSZAS ELŐSZÓT AKARTAM ÍRNI, hogy megmagyarázzam álláspontomat, és bemutassam, mindez nem hagymázas álom, hogy bár a jelent történet – legyen bármilyen szimbolikus is – túlzónak tűnhet, tény, hogy elkerülhetetlenül valami hasonló felé haladunk. Csak egy pillantást kell vetnünk a 2000-re – 28 év múlva[1] – előre jelzett hihetetlen népességszámra: hét milliárd ember, akik közül csak kilencszázmillió lesz fehér. De mit érnék vele? Bár arra talán rámutathatnék, hogy az a sok szöveg, amit a karaktereim szájába adtam vagy tollába mondtam – a szerkesztőségi cikkek, a beszédek, az egyházi levelek, a törvények, a híradások, mindenféle állásfoglalások – valódiak. Ezt talán az olvasó is észreveszi majd. Az általam bemutatott, elképzelt körülmények között elhelyezve sokkal nyilvánvalóbbá válnak. — J. R.

---

[1] A mű 1972-ben íródott. (A ford. megj.)

Előszó

Mostanság, a menekültválság/migránskérdés miatt sok írás, bejegyzés hivatkozik Jean Raspail 1973-ban megjelent "A szentek tábora" című könyvére, amelyben az író sokak szerint látnoki módon megírta napjaink egyik legmeghatározóbb, világméretű jelenségének történetét, a mögötte húzódó okokat, motivációkat. Sajnos, magyar fordításban a mű nem érhető el. Angolul fellelhető Norman Shapiro fordításában, amelynek felhasználásával - mivel franciául sajnos nem értek - elkezdtem magyar nyelvre átültetni. Nem vagyok műfordító, csak egy lelkes amatőr, ezért kérem a kedves olvasót, hogy az esetleges tartalmi hibákat, a stilisztikai bicsaklásokat bocsássa meg, és ha gondolja, segítsen kijavítani azokat.
Jó olvasást!