Hat

Hat

– Maguk meg a sajnálatuk! – kiabálta a konzul. – Az átkozott, visszataszító, utálatos sajnálatuk! Hívhatják, aminek akarják: világtestvériség, jótékonyság, lelkiismeret… Egy pillantást vetek magukra, mindannyiukra, és csak azt látom, hogy megvetik magukat és mindazt, amit képviselnek. Tudják, hogy ez mit jelent? Nem értik, hogy hová vezet? Nyilván megőrültek. Vagy őrültek, vagy kétségbeesettek. Elment az eszük, ha hátradőlnek és hagyják ezt lépésről-lépésre megtörténni. A sajnálatuk miatt. Az unalmas, kibírhatatlan sajnálatuk miatt!

A konzul az asztalánál ült, homlokán kötéssel. Szembe vele tíz egynéhány alak meredt bele a fa székekbe, mintha kőből faragott apostolok lennének egy templom homlokzatán. Mindegyik szobornak egyformán fehér bőre, egyformán komor arca, egyformán egyszerű ruhája volt – hosszú vagy rövid vászonnadrág, rövid ujjú khaki színű ing, nyitott szandál – és a legtöbbjüknek ugyanolyan mély, nyugtalanító nézése, mely a próféták, filantrópok, látnokok, fanatikusok, bűnözőzsenik, mártírok – a furcsa és bámulatos népségek minden fajtája – szemében ragyog, az olyan tudathasadásos személyiségeké, akik idegenül érzik magukat abban a testben, amibe beleszülettek. Az egyikük püspök volt, de hacsak nem ismerte az ember, lehetetlen volt megkülönböztetni a misszionárius orvostól vagy a mellette ülő ábrándos tekintetű térítőtől. Ugyanígy nem lehetett kiválasztani az ateista filozófust és a renegát katolikus írót, aki áttért a buddhizmusra, akik mindketten lelki vezetői voltak a kis csapatnak… Mind szótlanul ültek.

– Az a baj – folytatta a konzul –, hogy túl messzire mentek! És szánt szándékkal! Mert annyira meg vannak győződve róla, hogy ez a helyes. Van fogalmuk róla, hogy hány gyereket tettünk itt, a Gangesz partján hajóra Belgium felé? Nem is említve Európa többi részét, és a többi józan országot, amelyek még előttünk lezárták a határaikat! Negyven ezret, ennyit! Negyven ezret öt év alatt. És maguk mind pontosan tudták, hogy számíthatnak a népünkre. Játszanak az érzelmeikkel, a szimpátiájukkal. Az önvád hamis érzetével rontják meg elméjüket, hogy keresztény könyörületüket a saját bizarr céljaik érdekében használják ki. A bűntudat és szégyen érzetével nyomasztják jó és megbízható polgárainkat. Negyven ezer! Miért, az 1700-as években nem volt összesen ennyi francia Kanadában. És az ilyen kétarcú időkben, mint a mostani, biztosak lehetnek benne, hogy a kormány nem fogja beismerni, hogy mi van a rasszista rendelet mögött. Igen, rasszista, annak neveztem. Megvetik ezt a szót, ugye? Fogták magukat és a semmiből fabrikáltak egy fajproblémát, pont a fehér világ kellős közepén, azért, hogy elpusztíthassák azt. Mert maguk ezt akarják. El akarják pusztítani a világunkat, az egész életmódunkat. Maguk közül egyikük se büszke a bőrére, és arra, amit az jelképez…

– Nem vagyunk rá büszkék, de nem is törődünk vele – javította ki az egyik szobor. – Ezt az árat meg kell fizetni az emberek testvériségéért. És mi örömmel fizetjük meg.

– Igen, nos, ezen már túl vagyunk – mondta a konzul. – Már nem az örökbefogadás a kérdés, akár folytatjuk, akár nem. Minden nyugati követség konzuljával beszéltem telefonon. Ugyanazt mondták nekem. Odakint hatalmas tömeg, helyben toporognak, csendben, mintha arra várnának, hogy történni fog valami. És képzeljék, a többiek nem raktak ki semmiféle rendeletet a kapura. Sőt, nézzék csak a briteket! Akkor adnak vízumot, ha piros hó esik, de ez nem tántorít el tízezer embert attól, hogy a konzulátus kertjében guggoljanak. Az egész városban ez zajlik. Ahol nyugati zászló lobog, ott tömeg várakozik odakint. Csak várnak. De ez nem minden. Az imént hallottam, hogy odakint, a hátországban egész falvak indulnak útnak Kalkutta felé.

– Így igaz – mondta az egyik szobor, arcán hosszú szőke pofaszakállal. – Leginkább azok a falvak, akikkel együttműködünk.

– De ha ismerik őket, akkor mi a fenét akarnak? Mit akarnak?

– Őszintén szólva, ezt sajnos nem tudjuk biztosan.

– Van valami ötletük?

– Talán.

A szakállas szobor ajkai furcsa mosolyra húzódtak. A püspök lenne az? A renegát író?

– Van mersze… - kezdte a konzul, de a kérdés fele a levegőben maradt. – Nem! Nem hiszem el! Nem mehettek ilyen messzire!

– Valóban – mondta egy harmadik szobor, ezúttal tényleg személyesen a püspök. – Én magam sem mentem volna ilyen messzire.

– Attól tart, elvesztették az ellenőrzést az események felett?

– Attól tartok, igen. De ez nem számít. A legtöbbünk boldogan folytatja tovább. Igaza van. Valami forrásban van, ami félelmetes lesz. A tömeg érzi ezt, még ha fogalmuk sincs arról, hogy mi az. Nekem van egy elképzelésem. Az egyenkénti örökbefogadások helyett, melyet ezek a szegény emberek reméltek és melyért éltek, azt remélik, hogy most talán valami sokkal nagyobb, valami vad és elképzelhetetlen dolgok fog történni, például tömeges befogadás. Egy ilyen országban ennyi is elég, hogy a dolgot ne lehessen visszafordítani.

– Szép munka, excellenciás uram – vágott vissza egyszerűen a konzul. – Remek munka a római katolikus egyháztól! Hirtelen zsoldosok, a pogányok martalócai lettek! Mi ez, valami fordított keresztes hadjárat? Júdás felpattan Remete Péter gebéjére és felkiált: Vesszen Jeruzsálem? Hát, jó időpontot választottak. Szegényekből nincs hiány. Milliók és milliók vannak! Még három hónap sem telt el az évből, és csak ennek a tartománynak a fele már éhezik. És a kormány nem tesz semmit. Mert már tudják. Bármi történik ez után, ők mossák kezeiket. Ezt hallotta ma a városban az összes konzul. És maguk eközben mit műveltek? „Tanúságot tettek.” Nem így mondják? Miről tettek tanúságot? A hitükről? A vallásukról? A keresztény civilizációjukról? Ó, dehogy, egyikről sem! Saját maguk ellen tettek tanúságot, mint azok a nyugatellenes cinikusok, amivé váltak. Azt hiszik, hogy azok a szegény ördögök, akik a maguk oldalán gyülekeznek, nem okosabbak ennél? Nonszensz! Átlátnak magukon. Számukra a fehér bőr a gyenge hitet jelenti. Tudják, hogy a maguké milyen gyenge, tudják, hogy maguk feladták. Ezt csak maguknak köszönhetik. Az egyetlen dolog, amit a lelkükért folyó harcból megtanultak az, hogy a Nyugat – a maguk Nyugata – gazdag. Nekik maguk a bőség jelképei. A maguk puszta jelenléte alapján tudják, hogy ez a bőség valahol létezik, és látják, hogy a maguk lelkiismeretének fáj mindazt megtartani önmaguknak. Felvehetnek rongyokat és szegénynek tettethetik magukat, a kedvükre ehetik marokszám a curryt. Széltében-hosszában szétszórhatják a tanítványaikat, hadd éljenek úgy, mint a parasztok, és osztogassák a bölcs tanácsaikat… Semmi értelme, mindig irigyek lesznek magukra, mindegy, mit tesznek. Tudják, hogy igazam van. A maguk minden segítsége – minden vetőmag és gyógyszer és technológia – után sokkal egyszerűbbnek találták azt mondani, itt a fiam, itt a lányom. Vigyék őket. Vigyenek engem. Vigyenek minket mind az országukba. És az ötlet sikeres volt. Maguk szerint jó volt. Bátorították, szervezték. De most már túl nagy, már kicsúszott a kezük közül. Ez egy áradat. Egy özönvíz. És elszabadult… De istennek hála, még van közöttünk egy óceán!

– Igen, egy óceán. Van egy óceán – vetette közbe egy negyedik szobor, belerévülve a nyilvánvaló gondolatba.

– Tudják – folytatta a konzul, – van egy nagyon ősi szó, ami a maguk fajta emberekre illik. Az, hogy áruló. Egyszerűen ennyi, maguk nem jelentenek újdonságot. Voltak már mindenfélék. Voltak már áruló püspökeink, áruló lovagjaink, áruló tábornokaink, áruló államférfijaink, áruló tudósaink, és közönséges árulóink. Ez egy olyan faj, melyben a Nyugat bővelkedik, és úgy tűnik, egyre több és több lesz belőlük, amint a Nyugat egyre kevésbé fejlődik. Vicces, mert az gondolnánk, pont ellenkezőleg kellene történnie. De az értelem leépül, a lelkület megromlik. És az árulók csak jönnek. Azóta az 1522. október 12-ei nap óta, amikor Andrea d’Amaral nemes lovag szélesre tárta Rodosz kapuit az oszmánok előtt… Nos, így megy ez, és ezen senki sem tud változtatni. Én biztosan nem tudok. Csak annyit tudok mondani: lehet, hogy tévedek az eredményeiket illetően, de a tetteiket mélyen megvetem. Uraim, az útleveleik nem lesznek megújítva. Ez az egyetlen hivatalos módja annak, hogy kimutassam az érzelmeimet. És nyugati kollégáim is hasonlóképp tesznek a saját érintett polgáraikkal.

Az egyik szobor felállt. Az, amelyik eddig az óceánt bámulta. Ő valójában az ateista filozófus volt, akit Nyugaton Ballan néven ismertek.

- Útlevelek, országok, vallások, elvek, fajok, határok, óceánok! – kiabálta Ballan. – Micsoda átkozott marhaság!

És további szó nélkül elhagyta a szobát.

– Bármi történjék – mondta a konzul, – gondolom, meg kellene köszönnöm, hogy végighallgattak. Úgy vélem, most láttam magukat utoljára. Nyilván ezért voltak ennyire türelmesek. A maguk részéről én már egy senki vagyok. Csak egy ősmaradvány, egy kihaló fajta…

– Nem egészen – válaszolta a püspök. – Mindketten ősmaradvánnyá leszünk, csak más-más oldalon, ennyi az egész. Tudja, én sose fogom elhagyni Indiát.

A konzulátus kapuin kívül Ballan könyökkel tört utat magának a tömegen keresztül, a szörnygyerekek tömegein át – a sokaság legszörnyűbb alakjai a lábába kapaszkodtak, nyáluk végigfolyt a nadrágján. Ballan furcsa vonzerőt érzett a szörnyetegek iránt, ugyanazt a vonzerőt, amit ők éreztek iránta. A zsebébe nyúlt, ami mindig tele volt ragacsos cukorkákkal, és megtömte formátlan szájaikat. Aztán észrevette az óriást, a ganajevőt, aki még mindig ott állt, feje felett a rémisztő totemjével. És Ballan így szólt.

– Mit keresel itt, trágyaember? Mit akarsz?

– Kérlek, vigyél minket magaddal. Kérlek…

– Ma lesz a napja, barátom. Mindketten a Paradicsomban leszünk, te meg én.

– Ma? – ismételte meg a szegény ember meghökkenve.

És Ballan könyörületes mosolyt villantott. Lehet, hogy ez az egyik magyarázat?

Öt

Öt

Ha valami logikát akarunk keresni a közkeletű mítoszok keletkezét illetően, akkor vissza kell mennünk Kalkuttába, Belgium főkonzulátusára, hogy megtaláljuk a kezdetét annak, melyet jelenleg úgy nevezhetünk, hogy az „újonnan felfedezett Paradicsom mítosza”. Az ócska kis konzulátus, egy öreg gyarmati villában a diplomata negyed szélén, egy reggel arra ébredt, hogy csendes tömeg kilométeres sora várakozik a kapuja előtt. Hajnalban a szikh őr lánccal lezárta a kaput. Időnként kidugta antik puskájának csövét a rácsok között, hogy visszahőköltesse azokat, akik előre tolakodtak. De mivel finom ember volt, és mivel sem őt, sem az általa őrzött kaput nem fenyegette igazán veszély, újra és újra elmondta nekik, amilyen kedvesen csak tudta.

– Figyeljetek! Lehet, hogy nemsokára kaptok egy kis rizst. De utána el kell mennetek. Semmi értelme itt ácsorogni. Látjátok a hirdetményt? Maga a konzul írta alá.

– Mit írt? – üvöltötte a tömeg, mivel egyikük sem tudott olvasni. – Mondd el! Olvad fel hangosan!

Ami azt illeti, most már nehéz volt bármit is kivenni a kapura tűzött hirdetményből, mivel annyira maszatossá vált az ezernyi kéz lenyomatától, melyek eddig végigtapogatták és nem igazán hittek a rossz hírnek, amit hirdetett. De az őr kívülről tudta a szövegét. Már egy hete ismételgette, nap nap után, és már kívülről fújta, szóról-szóra, az elejétől a végéig.

– Az ilyen és ilyen napon kiadott királyi rendelet értelmében Belgium kormánya úgy határozott, hogy további értesítésig beszünteti a jelenleg folyamatban lévő örökbefogadási eljárásokat. A mai naptól fogva új örökbefogadási kérelmeket nem fogadnak el. Ehhez hasonlóan a már elutazás előtt álló gyermekek részére sem adnak belga beutazási vízumot, még abban az esetben sem, ha a törvényi örökbefogadás a jelen rendelet előtt megtörtént.

Hosszú moraj futott végig a tömegen. Hosszából és hangerejéből ítélve, és abból a tényből, hogy újra felhangosodott, mikor már úgy hallatszott, hogy elhal, a szikh őr – a tömeghangulat felmérésének mestere – úgy vélte, hogy számuk tegnap óta legalább a kétszeresére nőtt.

– Gyerünk! Hátrébb! – kiáltotta és megrázta a puskáját. – Csendet! Megkapjátok a rizst, aztán mehettek vissza oda, ahonnan jöttetek. És jobb lesz, ha ott is maradtok. Hallottátok a hirdetményt.

Elöl egy nő kilépett a tömegből és beszélni kezdett. A többiek mind úgy hallgatták, mintha egyenként szólt volna hozzájuk. Kinyújtott kezében egy gyereket tartott, egy kisfiút, talán kétévest, akinek arcát olyan közel nyomta a kapuhoz, hogy attól a gyerek nagy és távol ülő szemei kancsalítani kezdtek.

– Nézd a fiamat! – zokogta. – Hát nem szép? Hát korához képest nem fejlett és erős, a kis kövér combjaival és karjaival, meg a szép egyenes lábaival? Látod? És a szeme sose gennyes, mindig tágra nyitja… És a haja. Megragadhatod és húzhatod, de egy szál se hullik ki… Nézz a lába közé, látod milyen tiszta? Még a kis hátsója is… És a pocakja szép és lapos, nem olyan puffadt, mint pár kortársának… Ha látnád, hogy mi jön ki belőle, amikor kell neki, egy férget sem találnál, egy vércseppet sem. Nem, ő egy jó, egészséges gyermek. Amilyennek a papírok szerint lennie kell. Mivel a legjobbat adtuk neki, ezért hizlaltuk. Születése napjától. Láttuk, hogy milyen szép, és úgy döntöttünk, elküldjük őt. Hogy ott nőjön fel és gazdag legyen és boldog… És még jobban és jobban etettük, ahogy a kórházban mondták. És akkor meghaltak a nővérei. Mindketten. Idősebbek voltak nála, de olyan kis csenevészek, ő pedig nagyon éhes volt és napról-napra egyre szebb. Három helyett is képes volt enni, az isten áldja meg! És most azt akarod mondani, hogy a semmiért hizlaltuk, hogy a szegény apja a semmiért robotolt a rizsföldeken és dolgozta halálra magát, hogy most már örökre a nyakamon marad, meg kell tartanom és etetnem kell? Nem, most én fogok enni! És éhes vagyok, érted? Igen, most én jövök, mert ő már nagy és erős. És ráadásul már nem az enyém, nem is az enyém. Új családja van, a világ másik oldalán, akik várnak rá és nevet adnak neki. Érted? Itt van a medálon, amit küldtek nekünk. Ami a nyakában van. Érted? Nem hazudok! Ő most már az övék. Vigyék, az övék. Végeztem. Ígértek valamit. Azt tettem, amit mondtak és most… Nem, most nagyon fáradt vagyok.

Száz nő nyomakodott előre, mindegyik karjaiban egy-egy gyermek. És ilyeneket kiabáltak.

– Ő már az övék! Az övék! Azt ígérték, hogy elviszik őt!

Szép gyerekek, a legtöbbről úgy tűnt, mintha anyjuk húsából hizlalták volna magukat. Az anyák nyomorult, elaszott lelkek, szárazra szipolyozva, mintha a köldökzsinór még ép lenne. És a tömeg zúgott.

– Vigyék őket, vigyék őket! Ők már az övéik! Vigyék őket!

Eközben további százak nyomakodtak előre az elöl lévők mögött, kisbabák százait átnyalábolva, és nagyobbacskák százait is, mind örökbe adásra érettek, teljesen előretolták őket, hogy megtegyék a nagy lépést a Paradicsom irányába. A belga rendelet, ami messze nem tudta megállítani az emberi áradatot, a lépés nagyságát megtízszerezte. Amikor az embernek semmije sem marad, kételkedik a bizonyosságban. A tapasztalat arra tanítja, hogy az rá nem vonatkozik. Amint a valószínűség elhalványul, a mítosz lopakodik a helyére. Minél haloványabb az esély, annál fényesebb a remény. Tehát ott volt ezernyi nyomorult teremtmény, reménykedve, a konzulátus kapuja előtt gyülekezve, úgy, ahogy az ügyes kereskedő halmozza fel a gyümölcsöt, aki fél attól, hogy tönkremehet. A legjobbak elöl, mind ragyogó és kívánatos, egyből mögöttük a jók, még mindig a nyílt színen, és igazán nem csúnyák, ha nem nézzük őket túl közelről, majd jönnek az alig láthatók, a hibásak, a rothadtak, belül mind kukacos, vagy úgy vannak fordítva, hogy a penész ne látszódjék…

Messze, hátul a tömegben toporogtak a nők a szörnyetegekkel, a rémségekkel, akiket senki se vett volna ki a kezükből. És ők a többieknél is hangosabban siránkoztak és jajgattak, mivel az ő reményeiknek nem volt határa. Nap-nap után visszafordították, félrelökték, elzavarták őket, amitől azt kezdték hinni, hogy egy ennyire gondosan őrzött Paradicsomot megéri életük végezetéig ostromolni, ha arra van szükség. Azelőtt, mikor a kapu még nyitva volt, és a gyönyörű gyermekek folyamatosan áramlottak át rajta, egy-egy ilyen anyának alkalmanként sikerült a sorba csempészni a saját kis szörnyetegét. Ami már legalább volt valami. Egy lépés a megváltás felé. Még ha a szikh mindig feltartotta a puskáját és elállta a konzul ajtóját is. Közel kerültek, és ennyi elég volt, hogy táplálja a reményt, elég, hogy halaktól hemzsegő, tejjel és mézzel folyó folyókról kezdjenek hóbortos álmokat szőni, melyek vize terméstől roskadó mezőket öntöz, ameddig a szem ellát, vadon teremve, csak arra várva, hogy learassák, ahol a kis szörny gyermekek is kedvükre hempergőzhetnek… Minél együgyűbb egy nép, annál erősebb a mítosz. Nemsokára mindenki hallotta a pletykát, hitt a képzeletének, és ugyanazt a vad álmot álmodta a nyugati életről. A baj az, hogy az éhínség sújtotta Kalkutta esetében a „mindenki” elég sok embert jelent. Lehet, hogy ez az egyik magyarázat?

Leghátul, az utolsó nők mögött egy óriás termetű, félmeztelen férfi állt, valamit a feje felet tartott, amit úgy lobogtatott, mint egy zászlót. Ez az érinthetetlen pária, trágyakereskedő, foglalkozására nézve ganégyűjtő, trágyatégla gyártó, éhínség idején szarevő, bűzölgő kezében valamiféle emberi testet tartott magasra. Alul két csonk, aztán egy hatalmas törzs, az egész görnyedt és csavart és formátlan, nyaka nincs, csak egy újabb csonk és egy harmadik is a feje helyén, két lyuk a szemeknek, egy lyuk a szájnak, de ez a száj egyáltalán nem volt száj – se torka, se fogai – hanem csak egy lebernyeg a nyelőcső körül. A szörny szemei éltek, és maga elé bámult, magasan a tömeg felett, előremeredve rezzenéstelenül – kivéve, amikor pária apja meglengette az egész testét előre és hátra. Ez a szemhéj nélküli pillantás átvillant a kapu rácsozata között és megragadta magának a konzulnak a pillantását, aki elbűvölt iszonyattal bámult vissza rá. Azért jött ki, hogy megnézze a tömeget, hogy lássa, mi folyik. De nem a tömeget látta. Egyszer csak behunyta a szemét és kiabálni kezdett.

– Nincs rizs! Nincs vízum! Semmi sincs! Semmit se kaptok, halljátok? És most tűnés! Tűnés! Mindenki! Kifelé!

Amikor megfordult, hogy elsiessen, egy éles kis kő ütötte meg pont a homlokán és hagyott mély vágást maga után. A szörny szemei felfénylettek. A remegés, ami végigfutott alakján, a köszönete volt apja felé. És ennyi volt. Semmi más erőszakos cselekmény. Mégis, a tej és a méz őrzője, aki fejét fogva visszamenekült a konzulátusra, egyszeriben a nyugati világ szent kapuinak meglehetősen gyenge őrzőjének tűnt. Valójában annyira gyengének, hogy ha ki tudják várni, előbb vagy utóbb ki fogja dobni a kulcsot. Lehet, hogy ez az egyik magyarázat?

A szikh célra tartott. Már az utalás is elég volt. Mind leguggoltak, elhallgattak és nem moccantak, mint a szökőár előtt visszahúzódó víz.

Négy

Négy

Furcsa éjszaka volt New Yorkban, sokkal nyugodtabb és békésebb, mint az elmúlt harminc évben bármikor. A Central Park elhagyatva állt, az ezernyi zsákmányra vadászó szépfiú sem volt sehol. Akár kislányok is jöhettek volna játszani, kihívóan szőkék, lágyak és rózsaszínűek, aprócska szoknyákban, örülve annak, hogy végre keresztülgázolhatnak a füvön. A fekete és a Puerto Ricó-i gettók is olyan csendesek voltak, mint a templomok.

Dr. Norman Haller kinyitotta az ablakot. Hallgatta a várost, de egy hangot sem hallott. Az éjszaka azon időszaka volt, amikor annak a bizonyos „pokoli szimfóniának” a hangjait kellene hallania, melyek a lenti utcáról hallatszanak: a segélykiáltásokat, a futó cipősarkak kopogását, az eszeveszett sikolyokat, a pisztolylövéseket egymás után vagy egyszerre, a rendőrautók szirénáit, a vad, szinte embertelen üvöltéseket, a síró gyermekeket, a gonosz röhögést, az üvegcsörömpölést, egy fényes, légkondicionált Cadillac panaszos dudálását, mely megállt a pirosnál és hirtelen botot lóbáló, fekete sziluettek tengerének fenekén találta magát, majd a nem!, nem!, nem! kiáltásokat, azokat a kétségbeesett, sötétségbe sikoltott kiáltásokat, melyek hirtelen elnémulnak, kioltja őket egy kés, egy penge, egy lánc, egy szögekkel kivert furkó, egy lecsapó ököl, vagy ujjak, vagy fallosz…

Ez volt a módi harminc évig. A hangok statisztikája alapján mindegyik év hangosabb az előzőnél. Ez így is volt az elmúlt pár napig, mikor a grafikon hirtelen esésbe kezdett, egészen a példátlan nulláig a kérdéses estén. Dr. Norman Haller harminc éve! Önhibáján kívül elkeserítő évek. Mint New York városának szociológus szakértője tudta, hogy megtörténik, szó szerint megjósolta. A bizonyíték itt volt, az egyértelmű jelentéseiben, melyeket mindenki semmibe vett. Tényleg nem volt megoldás. A fekete maradna fekete, a fehér maradna fehér. És nem volt semmi változás, kivéve egy teljes mixet, a barnás árnyalatot. Továbbra is ellenségek voltak, és gyűlöletük és megvetésük csak nőtt, mikor jobban megismerték egymást. Immár mindkét fél ugyanazt a végletes gyűlöletet érezte. Így hát a szociológus szakértő véleményt mond és bezsebeli a pénzt. A város csinos summát fizetett a társadalmi nyugtalanságról szóló monumentális tanulmányáért, mely előre jelezte a végső pusztulást.

– Nincs remény, Haller doktor?

– Nincs remény, polgármester úr. Hacsak nem öli meg mindet, mivel megváltoztatni nem tudja őket. Mit szólna hozzá?

– Jó ég, ember, ugyan már! Várjunk, és lássuk, mi fog történni, és próbáljunk megtenni minden tőlünk telhetőt…

Dr. Norman Haller lakosztálya a Central Park legelegánsabb bérházának huszonhatodik emeletén a lehető legfényűzőbb volt. Tucatnyi fegyveres őr az előtérben, elektromos érzékelők minden sarokban, láthatatlan sugarak és riasztók és harci kutyák védték a dzsungeltől, vágták el a külvilágtól. A garázs pedig mint egy hermetikus kamra. Felvonóhíd élet és halál között, gyűlölet és szeretet között. Elefántcsont-torony, holdbázis, luxusbunker. Meglehetősen borsos áron. Ezer meg ezer dollár pár száz oldalért, Amerika legjobban képzett szociológus szakértőjének tollából New York városának. Dr. Norman Haller egy tökéletes világot épített fel magának a hurrikán szemében, és ezen a szemen keresztül megnézheti majd, hogy a vihar hogyan sodorja el az egészet… Whisky, tört jég, lágy zene, gyere, drágám, dobd le azt a szép drága ruhának nevezett holmit magadról. Telefonhívás. New York polgármestere.

- Ne is mondja, Jack, hadd találjam ki! Ott ülnek, kiöltözve. Maga szmokingban, Betty estélyiben. Szinte elakad a lélegzete, olyan jól néz ki. Sose volt szebb. A harmadik italukat fogyasztják. Drága pohárból.  Csak maguk ketten, szépen és meghitten… Semmi különös indokkal… A pillanat késztetése… Igaz?

– Pontosan! De ezt honnan a fenéből tudja?

– Nézze! A jó, öreg, megszokott dzsungel bezár. A fehérek félnek. Mi mást tehetnének? A fehér presztízs egy utolsó dobása. Egy utolsó tisztelgés saját haszontalan millióik, és mindenekfelett a kiváltságos helyzetük előtt! Ezért egészségére, Jack! Hallja a csilingelést? Hallja a jeget a poharamban? A legdrágább kristálypoharam. Több száz dolcsis scotch! És a feleségem szeme… Sose volt zöldebb! Olyan zöld, hogy beleugrok és megfulladok.

– Figyeljen, Norman! Most minden a franciákon múlik, igaz? Tényleg úgy gondolja, hogy csak úgy kinyírhatnak egymillió szegény, védtelen nyomorultat? Szerintem nem. És komolyan mondom, remélem, ők sem mondhatnak magának mást. A városunk gettói se gondolják másként. Se L.A.-ben, se Chicagóban. Ketrecbe lehet zárni őket, mint a vadmacskákat, de higgye el, olyan szelídek, mint a bárányok. Nyugodtak. Ülnek a rádióik előtt és hallgatják a híreket. Ilyenek, ha nem a templomaikban vannak, ahol vihart keltenek az énekléssel és őrülten imádkoznak azokért a rohadt hajókért… Zuhant már földre valaha tolongó birkanyáj miatt? Nem, én mondom, Norman, a harmadik világ egy rakás birkává vált, ez minden.

– És a farkas belefáradt abba, hogy farkas legyen, ezt mondja? Nos, tegyen úgy, mint én, Jack! Igyon még egyet, és futtassa fel és alá az ujjait a felesége fehér bőrén, szépen és lassan, mintha nagyon értékes lenne. És várjon.