Egy

Egy

Az öreg professzornak meglehetősen egyszerű gondolata támadt. A teljesen abnormális körülményekre tekintettel túl sokat olvasott, és elmélkedett és még írt is ahhoz, hogy – mivel ismerte az emberi elme működését – bármit javasolni merjen, akárcsak magának is, akárcsak a legbanálisabb észrevételt, ami egy iskolás szintjén állt.

Kellemes nap volt, meleg, de nem forró, hűvös tavaszi szellő gördült finoman és zajtalanul a ház melletti fedett terasz felett. Az övé volt az egyik utolsó ház felfelé a hegycsúcs irányába, úgy ült a sziklás lejtőn, mint egy őrtorony, ami őrzi a vidéktől elütő, régi, barnás árnyalatú falut, rátornyosult mindenre – a lenti turistaszállásra, a vízparti pazar sétányra a zöld pálmákkal, melyek csúcsai alig látszottak, és a kényelmes fehér otthonokra, és még magára hűs és kék tengerre is, a gazdagok tengerére, amit hirtelen megfosztottak attól a fényűző takarótól, ami általában túláradt a felszínén: a krómozott jachtoktól, az izompacsirta vízisízőktől, az aranybőrű lányoktól, a vitorlások fedélzetét takaró hatalmas, de diszkrét, kövér vitorláktól – és most üres tenger felé kinyúlva, úgy ötven méterre a zátonyon, a világ másik végéről érkezett hihetetlen flottára, a rozsdás, csikorgó flottára, amit az öreg professzor reggel óta szemmel tartott. A bűz végre eloszlott, a latrinák szörnyű bűze, amely úgy jelezte a flotta érkezését, mint a mennydörgés a vihart. Az öreg levette a szemét a távcsőről, és hátrébb lépett az állványtól. A meglepő invázió olyan közelinek tűnt, mintha már a hegyen és a házában rajzana. Megdörzsölte fáradt szemét, az ajtó felé pillantott. Tömör tölgyfa ajtó volt, olyan, mint egy halhatatlan tömeg, amit erődhöz méltó vasalattal láttak el. A sötét fába a felmenő nevét vésték, és az évszámot, amikor az öreg egyenes ági őse felépítette a házat: 1673. Az ajtó az egyszerre könyvtárként, szalonként és dolgozószobaként szolgáló hatalmas szobából a teraszra nyílt. Több ajtó nem volt a házban. A terasz tulajdonképpen egyenesen az útra vezetett, öt kis lépcsővel lefelé, amelyeket nem torlaszolt el semmiféle kapu, nyitva állt minden arra járónak, akinek kedve támadt feljönni és beköszönni, ahogy az olyan gyakran megtörtént a faluban. Minden nap, pirkadattól alkonyatig, az ajtó ki volt tárva. És ezen az estén is, miközben a nap elkezdett lefelé ereszkedni, nyitva volt – és ez a tény úgy tűnt, most először döbbenti meg az öreget. Ekkor támadt az a röpke gondolata, amelynek végletes banalitása elbűvölt mosolyt festett ajkaira: Lehet, mondta magában, hogy bizonyos körülmények között igaza van a mondásnak, miszerint egy ajtót vagy nyitva, vagy zárva kell tartani.

Majd újra elfoglalta őrhelyét, szeme a távcsövön, hogy elcsípje a nap utolsó, alacsonyan beeső sugarait, amelyek a sötétedés előtt még egyszer megvilágították a valószerűtlen látványt. Hányan vannak odakint, azokon a zátonyra futott roncsokon? Ha hinni lehet a számoknak – a rémisztő számoknak, melyeket minden tömör híradás egész álló nap ismételt, nap-nap után – akkor a fedélzetek és a hajófenekek magasra vannak pakolva emberi holttestek rétegeivel, rakásban állnak a kémények és a lépcsők körül, amint a lent lévő holtak segítenek az élőknek, mint a menetelő hangyák oszlopai, amelyek látható teteje csupa élet, de odalent, mint egy hangyákkal kirakott ösvény, milliónyi eltaposott hulla hever. Az öreg professzor – név szerint Calgues – a távcsövet az egyik olyan hajóra fordította, amit megvilágított a nap, majd türelmesen addig fókuszálta a lencséket, míg a lehető legélesebbre állította a képet, mint egy tudós a mikroszkópja felett, aki azt nézi, hogy a táptalajban nyüzsögnek a baktériumok, amelyekről mindig tudta, hogy ott találja majd őket. A hajó egy gőzös volt, legalább hatvan éves. Öt, csőként felmeredő kéményén látszott, milyen öreg. Az idő, a rozsda, a karbantartás hiánya, a végzet – röviden a fokozatos rothadás – négyet közülük különböző magasságúra nyesett. Közvetlenül a strand előtt futott zátonyra, és ott feküdt, mintegy tíz foknyira megdőlve. A fantomflotta többi hajójához hasonlóan a sötétben nem látszott rajta semmi fény, még pislákolás sem. Nyilván minden tönkrement rajta – a kazánok, a generátorok, minden és egyszerre – amikor a saját maga okozta végzetével találkozott. Lehet, hogy csak erre az egyetlen útra elég üzemanyaga volt. Vagy lehet, hogy már senki sem volt a fedélzeten, aki szükségét érezte volna ilyen dolgoknak – vagy bármi másnak – most, hogy az exodus végül eljutott az újonnan felfedezett Paradicsom kapujáig. Az öreg Monsieur Calgués mindent jól megfigyelt, minden egyes részletet, tudomást sem véve az érzelmeiről. Kivéve azt, ami érdekelte: a bámulatos érdeklődést ennek az antivilágnak az előőrse iránt, amely azon igyekezett, hogy végre-valahára személyesen kopogtathasson a bőség kapuján. Szemét a távcsőre szorította, és az első, amit meglátott a karok voltak. Csak annyit tudott, hogy látómezeje mintegy tíz méter átmérőjű kört fed le a fedélzetből. Majd számolni kezdett. Nyugodtan és sietség nélkül. De olyan volt, mintha az összes fát próbálná megszámolni az erdőben, a karok magasan a levegőbe emelkedtek, együtt hullámoztak és integettek, mind a közeli part felé nyújtózkodott. Csenevész törzsek, barnák és feketék, élénkültek fel a remény fuvallatától. Azok a mezítelen, hústalan Gandhi-karok. És ruhacafatokból emelkedtek ki, fehér ruhákból, melyek egykor tunikák és tógák, meg zarándokok szárijai lehettek. A professzor kétszázig jutott, és akkor abbahagyta. A látómezején belül mindet megszámolta. Aztán néhány gyors számítást végzett. Tekintettel a fedélzet hosszára és szélességére, valószínűleg több mint harminc látómezőnyi, kör alakú terület férne el egymás mellett rajta, és minden pár érintő körív között lenne két, nagyjából háromszög alakú terület, egymással szemben, csúcsaikkal érintkezve, amelyek területe durván megfelel egyharmadnyi látómező területének, amely alapján tehát 30 + 10 = 40 kör, 40 x 200 kar = 8000 kar. Avagy négyezer test! Egyedül ezen az egy fedélzeten! Tegyük fel, hogy több réteg vastagságban lehetnek, vagy legalábbis nem vékonyabban egyik fedélzeten – és a fedélközökben meg a hajófenékben – sem, akkor a számukat, amely már így is eléggé hihetetlen volt, meg kellene szorozni nyolccal. Avagy harmincezer lélek egyetlen egy hajón! Bele nem értve a hajótest körül itt meg ott lebegő holtakat, amelyek fehér rongyaikat vonszolták maguk után a vízen, a holttesteket, melyeket az élők dobtak reggel óta a vízbe.  Ami egészében véve különös tett volt, és nyilvánvalóan nem higiénés okok vezérelték őket erre. Különben miért vártak volna vele az út végéig? De Monsieur Calgues bizonyos volt benne, hogy megtalálta az egyetlen magyarázatot. Hitt Istenben. És hitt a többiben is: az örök életben, a feltámadásban, a mennyei könyörületességben, a reményben és a hitben. És hitt abban is, erős meggyőződéssel, hogy a Franciaország partjainál kidobott hullák is eljutottak a saját Paradicsomukba, átlebegnek oda szabadon, az örökkévalóságba. Áldottabbak, mint maguk az élők, akik a tengerbe dobva őket akkor és ott felajánlották halottaikat a megváltás, öröm és az örökkévalóság ajándékaként. Az ilyen tettet nevezik szeretetnek. Legalábbis az öreg professzor így gondolta.

Így hát leszállt az éj, de előtte a nap még egyszer megcsillantotta utolsó vörös sugarait a megfeneklett flottán. Száznál is jóval több hajó volt, mind rozsdamarta, alkalmatlan a hajózásra, de minden egyes darab annak a csodának a bizonyítéka, amely valahogy idehozta őket, épen és egészségesen, a világ másik végéről. Egyet kivéve, amely Ceylon partjainál süllyedt el. Szinte szabályosan sorakoztak fel, egyik a másik után, megrekedve a homokban vagy a sziklák között, orruk egy utolsó epekedő mozdulattal emelkedett a part felé.

És körülöttük ezernyi, lebegő fehér ruhás holttest, melyeket a nappal utolsó hullámai kisodortak a partra, finoman lefektették őket a fövenyen, majd visszagördültek a tengerbe a többiért. Száz hajó! A professzor bensőjét remegés járta át, az izgatottság és alázat reszketése, az érzés, mely néha elkapja az embert, amikor értelmét olyan erősen, ahogy csak bírja a végtelenség és az örökkévalóság felfogására összpontosítja. Ezen a húsvét vasárnapi estén nyolcszázezer élőlény és halottak ezrei készültek békés támadást indítani a nyugati világ ellen. Holnapra mindennek vége lesz. És most a part irányából a hegyek, a falu, a házak és a teraszok irányába szelíd kántálás indult, minden szelídsége ellenére is igen erős, mint egy kórus, amelyben nyolcezer hang zümmög. Réges-régen a keresztesek is énekeltek, amikor körbevették Jeruzsálemet, utolsó támadásuk estéjén. És Jerikó falai is harc nélkül omlottak le, amikor hetedszerre megszólaltak a kürtök. Talán, amikor minden elcsendesedett, és a kántálás végül elhallgatott, a kiválasztottak is érezhették az isteni nemtetszés hatalmát… Voltak más hangok is. Teherautók százainak bömbölése. A hadsereg reggel óta állásokat épített ki a Földközi-tenger partján. De odakint a sötétben, a teraszon túl nem volt semmi, csak az ég és a csillagok.

Hűvös volt a házban, amikor a professzor bement, de az ajtót ugyanúgy tárva hagyta. Képes lenne egy ajtó megvédeni egy olyan világot, amely túl sokáig létezett? Legyen bármilyen mestermű, háromszáz éves, amit egy darabban faragtak ki egy oly tiszteletre méltó nyugati tölgyből? Nem volt áram. A part menti erőművek szakemberei is nyilván északra menekültek a többiekkel együtt, a halálra vált tömeggel, farkukat behúzva és szó nélkül elszaladtak, azért, hogy ne kelljen nézniük, ne lássanak semmit, azért, hogy ne kelljen megérteniük, vagy legalább megpróbálniuk. A professzor meggyújtotta az olajlámpákat, amelyeket az áramkimaradások esetére mindig kéznél tartott. Az egyik gyufát bedobta a kandallóba. A gondosan elrendezett gyújtós bömbölve kapott lángra, pattogott, és fényével meg melegével betöltötte a szobát. Aztán bekapcsolta a rádiót, ami egész nap az országos adóra volt hangolva. A pop, a jazz, a búgó hölgyek és a lapos gügyögés, a fekete szaxofonosok, a guruk, a film és a színpad önelégült sztárjai, az egészségügy, a szerelem és a szex szakértői már sehol sem voltak. Mind eltűntek az éterből, hirtelen mindet tisztességtelennek ítélték, mintha a veszélyben lévő Nyugatot az aggasztotta volna, hogy milyen utolsó akusztikus jelet ad magáról. Nem volt más, csak Mozart, ugyanaz minden adón. Nem más, mint az Eine kleine Nachtmusik. És a professzor szeretettel gondolt a párizsi stúdió programigazgatójára. Aki nyilván semmit se látott vagy tudott, de mégis megértette. Mert ösztönösen megtalálta az általa nem is hallható nyolcezernyi éneklő hangra a leginkább odaillő választ. Mi lehetett volna a világon még nyugatibb, mint Mozart, még civilizáltabb, még tökéletesebb? Még nyolcezer hang sem tudta volna elkántálni Mozart zenéjét. Mozart sosem azért írt, hogy felbolydítsa a tömegeket, hanem hogy megérintse minden egyes emberi lény szívét, önmaga valójában. Micsoda kellemes szimbólum, tényleg! A nyugati világ összefoglalható abban a végső igazságban… A bemondó hangja riasztotta fel a professzort az ábrándozásból.

– A köztársasági elnök egész nap a kormány tagjaival tanácskozik az Élysée-palotában. A helyzet súlyosságára tekintettel jelen vannak a fegyveres erők három haderőnemének vezérkari főnökei, csakúgy, mint a helyi és állami rendőrség vezetői, Var és Alpes-Maritimes megyék prefektusai, szigorúan tanácsadói jelleggel őeminenciája, a párizsi bíboros érsek, a pápai nuncius, és a jelenleg a fővárosban tartózkodó nyugati nagykövetek többsége is. A tanácskozás jelenleg is folyamatban van. Azonban egy kormányszóvivő nemrég közölte, hogy ma este, éjfél körül a köztársasági elnök beszédét fogják közvetíteni, aki rendkívül fontos bejelentést tesz a nemzetnek. A délről hozzánk érkező jelentések szerint a menekültflotta hajóinak fedélzetén minden csendesnek tűnik. A hadsereg parancsnokságának közleménye megerősítette, hogy kettő hadosztályt telepítettek a partra, hogy szembe szálljanak… szembe szálljanak… – A bemondó habozott. De ki tudná hibáztatni ezért? Miként lehetne nevezni ezt a számolatlan, nyomorult tömeget? Ellenség? Horda? Megszállók? A harmadik világ menete?

– Hogy szembe szálljanak ezzel a példa nélküli betöréssel… – Megvan! Nem is rossz! – És további három hadosztálynyi erősítés jelenleg délnek tart, a jelentős közlekedési nehézségek dacára. Egy másik közleményben, amelyet nem egészen öt perce adtak ki, Dragases ezredes, a hadsereg vezérkari főnöke bejelentette, hogy a parancsnoksága alatt álló csapatok mintegy húsz darab, hatalmas farakást gyújtottak meg a parton, abból a célból, hogy… – Újabb habozás. A bemondó mintha zihált volna. Az öreg professzor szinte hallani vélte, hogy azt motyogja, úristen. – Abból a célból, hogy elégessék a hajókból kidobált holttestek ezreit…

És ennyi volt. Egy pillanat múlva, szinte szünet nélkül visszajött Mozart, átvette a helyét a dél felé nyomuló három hadosztálynak, és a halotti máglyák halmainak, amelyek már nyilván recsegve égnek a csípős levegőben, odalent a parton. A Nyugat nem szereti elégetni a halottait. A krematóriumi urnákat eldugják, elrejtik a temetők hátsó fertályaiban. A Szajna, a Rajna, a Loire, a Rhone, a Temze nem a Gangesz vagy az Indus. A Guadalquivir és a Tiberis sem. Partjaik sosem bűzölögtek az égő hullák szagától. Persze, ömlött beléjük a vér, vizük vörössé vált és sok paraszt hányta a keresztet, amikor a lefelé sodródó emberi tetemeket taszigálták odébb a vasvillákkal. De a nyugati időkben a hídjaikon és a partjaikon az emberek táncoltak és itták a bort meg a sört, férfiak mulattatták az üde, fiatal, kacagós lányokat, és mindenki kinevette a nyomorultat a kínpadon, az arcába röhögtek, kinevették a lógó nyelvű nyomorultat a bitón, a roncsolt nyakú nyomorultat a tönkön – mert valójában a nyugati világ a maga komolysága ellenére tudta, hogyan kell nevetni és sírni – aztán, mikor a harangok imához szólították őket, mind megtestesült istenük elé járultak, abban a biztos tudatban, hogy a halottaik ott vannak, óvták őket, ahogy csak lehet, ők pedig egyenes sorokban feküdtek időtlen sírköveik és feszületeik alatt a hegyekhez simuló temetőkben, mivel az égetés csak a pokolfajzatok vagy varázslók, vagy a pestises szegény lelkek jussa volt.

A professzor kilépett a teraszra. Odalent a partot gomolygó füsttel körbevett vöröses ragyogás világította meg. Kinyitotta a távcsövét és a legmagasabb rakásra irányította, amely szépen lángolt, mint egy fatorony, melyet az aljától a tetejéig telepakoltak holttestekkel. A katonák gondosan rakták meg, először egy sor fa, majd egy sor hús, és így tovább felfelé. A takaros elrendezésben mintha a halál iránti tisztelet mutatkozott volna meg. Aztán egyszer csak az egész leomlott, még mindig égve, és már nem volt több mint egy undorító massza, mint egy füstölgő szemétkupac az országút szélén. És senki se bajlódott azzal, hogy újra felépítsék a takaros tornyot. Búvárruhás sofőrök által vezetett bulldózerek jöttek, aztán más gépek hatalmas fogókkal és lapátokkal felszerelve, a hullákat puha, nyálkás kupacokba tolták össze, felkanalaztak egy rakást a levegőbe és aztán a tűzbe szórták, miközben karok és lábak és fejek, sőt, egész tetemek repkedtek körülöttük és hullottak vissza a földre. Ekkor látta meg a professzor az első katonát, aki sarkon fordult és elszaladt, ami egy újabb klisét juttatott eszébe, mert a keze és a lába úgy csapkodott, mint egy zsinóron rángatott bábúé, a zabolátlan pánik tökéletes pantomimjeként. A fiatal férfi elejtette az eddig cipelt hullát. Vadul ledobta a sisakját és a maszkot, letépte a védőkesztyűt magáról. Aztán halántékhoz szorított kézzel elrohant, cikázva, mint egy rémült nyúl, az égő rakáson túli sötétség gyűrűjébe.

Még öt perc és tíz másik katona tett ugyanígy. A professzor összecsukta a távcsövet. Megértette.  A más rasszhoz tartozó emberek megvetése, a tudat, hogy ők a legjobbak, a diadalmas öröm érzete a felett, hogy magukat az emberiség legjobbjai közé sorolhatják – ezen gondolatok közül soha egyik sem töltötte el ezeknek a fiataloknak a zavaros elméjét, vagy csak oly kis mértékben, hogy azt a nyugati felfogásba ültetett irtóztató rák egy pillanat alatt szétzúzta. Esetükben nem lágyszívűségről volt szó, hanem az érzelmek morbid, fertőző túláradásáról, amit a legérdekesebb élőben meglátni és végül működés közben megfigyelni. Csak egy igazi férfi gürcölne ma este, senki más. Épp egy pillanattal ezelőtt, amint a jóképű fiatalember elszaladt, az öreg Calgues egy kis időre a távcsövét egy alakra irányította, aki úgy nézett ki, mint egy egyenruhás óriás, amint az égő rakás lábánál állt terpeszállásban, és erőteljes, ritmikus lendítésekkel egymás után dobálta fel a neki adott hullákat, mint egy kazánfűtő a gépházban, aki szeneslapáttal táplálja a gőzfejlesztőt. Talán neki is fájt a látvány, de ha így is volt, a fájdalom nem hagyott sok helyet a szánalomnak. Valójában egyáltalán nem is gondolt erre, mert végre meggyőződött arról, hogy az emberi faj nem egy nagy testvériség – ahogy azt a nyugati pápák, filozófusok, értelmiségiek, politikusok és papok oly régóta állították. Hacsak az öreg professzor, miközben a „fűtőt” és annak nyugodt határozottságát figyelte – az általa „fűtőnek” nevezett alak valójában Dragases ezredes volt, a vezérkari főnök, aki példát mutatott az embereinek – nem egyszerűen a saját elképzeléseit tulajdonította neki.

Aznap este a szeretetre sem gondolt senki. Az emberek valójában sosem szerették egységesen az emberiséget – az összes rasszt, a népeket, a vallásaikat – csak azokat a teremtményeket, akikkel rokonságot éreztek, a törzsük tagjait, függetlenül attól, hogy az milyen hatalmas volt. Ami a többieket illeti, kényszerítik magukat és hagyják, hogy a világ is kényszerítse őket. És akkor, amikor így tesznek, amikor bekövetkezik a pusztítás, ők maguk is szétforgácsolódnak. Ebben a különös háborúban, ami most öltött alakot, azok fognak győzedelmeskedni, akik a legjobban szeretik magukat. Hányan maradnak holnap reggelre még mindig vidáman állva a strandon, miközben az ocsmány sereg ezrével csúszik lefelé, bele a vízbe, az élők ellenében, a holtak nyomában? Vidáman! Ez számított a leginkább. Egy pillanattal ez előtt, miközben a „fűtőt” figyelte, a professzor úgy vélte, látja, hogy az mozgatja a száját, szélesre tárja, mintha csak énekelne. Igen, istenemre, énekel! Ha csak ketten állnának ott és énekelnének, talán fel tudnák ébreszteni a többieket is halálos álmukból. De más hang nem hallatszott a partról, semmi hang, csak a finom, balsejtelmű kántálás, ami nyolcezer torokból tört elő.

– Ez tök klassz, haver! – szólalt meg egy hang a sötétben.