Kettő

Kettő

A fiatalember hangtalanul jött fel az öt kis lépcsőn az útról a teraszra. Mezítláb, a haja hosszú és mocskos, virágmintás ing, hindu nyaklánc, afgán mellény.

– Épp odalentről jövök – mondta. – Fantasztikus! Már öt éve vártam valami hasonlóra.

– Egyedül van?

– Még. Kivéve azokat, akik már itt vannak. De már többen úton vannak. Mind lejönnek. Gyalog. Az összes disznó elmenekült és északra tart! Egyetlen kocsit sem láttam erre jönni! Haver, ki lesznek készülve, de ez túl jó ahhoz, hogy lemaradjanak róla. Szívni fogunk, belőjük magunkat és végig gyalogolunk. Gyalog jönnek le idáig, nem a seggükön ülve.

– Közelről megnézett mindent odalent?

– Nagyon közelről. Csak nem elég sokáig. Párszor megütöttek. Egy fegyveres katona. Mintha szemét lettem volna. De láttam, hogy egy rakás katona sírt. Óriási! Én mondom, holnapra ez az ország valami más lesz. Rá se fogsz ismerni. Teljesen újjá fog születni.

– Látta a hajókon az embereket?

– Naná!

– És azt hiszi, hogy hasonlít rájuk? Nézze, a maga bőre fehér. És gondolom, maga keresztény. A mi nyelvünket beszéli, a mi akcentusunkkal. A családja nyilván a környéken lakik, ugye?

– És akkor? A valódi családom azok az emberek, akik azokkal a hajókkal jöttek. Itt állok fivéreim és nővéreim, apáim és anyáim millióival. És a feleségeimmel, ha úgy akarom. Az elsővel lefekszek, aki hagyja magát, és gyereket csinálok neki. Egy szép, sötét bőrű gyereket. És egy idő múlva feloldódok a tömegben.

– Igen, el fog tűnni. El fog veszni abban a tömegben. Azt se fogják tudni, hogy létezik.

– Helyes! Pont erre vágyok. Elegem van abból, hogy a középosztály eszköze legyek, és elegem van abból, hogy másokból hozzám hasonló eszközöket faragjak, ha erre gondol, mikor a létezésről beszél. A szüleim ma reggel elhúztak. A két nővéremmel együtt. Hirtelen elkezdtek félni attól, hogy megerőszakolják őket. Fogták magukat és hétköznapi ruhát vettek fel. Mármint ilyen igazi, szögletes ruhákat. Olyanokat, amiket évek óta nem hordtak, csinos kis szoknyákat és gombos blúzt. El se hinnéd, mennyire féltek. De nem menekülhetnek. Senki sem menekülhet. Hadd próbálják csak menteni a valagukat! Végük van, mindegyiküknek. Haver, látnod kellett volna! Apámat, akinek a keze tele volt a boltjából kihozott cipőkkel, amiket bepakolt a cuki kis teherautójába. És anyámat, aki torkaszakadtából kiabált, miközben azt próbálta kitalálni, melyiket vigyék, és kiválogatta a drágákat, a többit meg ott hagyta. A két nővérem közben már a kocsiban ült, egymást átölelve, és halálra váltan bámultak rám, mintha én akarnám őket elsőként megerőszakolni. Én meg röhögtem és jól szórakoztam, miközben az öregem lehúzta a rolót a kirakat előtt és zsebre vágta a kulcsokat. Figyelj, mondtam neki, ezzel aztán sokra mész. Kulcs nélkül is ki tudom nyitni az ajtót. És holnap ki is fogom. És tudod, mit fognak kezdeni a rohadt cipőiddel? Beléjük fognak hugyozni. Vagy megeszik őket. Mert ezek mind mezítláb járnak! Ekkor rám nézett és leköpött. Én meg visszaköptem, pont bele a szemébe egy jó nagyot. Hát így búcsúztunk el.

– És miért jött ide? Miért pont ebbe a faluba? Miért pont az én házamba?

– Fosztogatni, azért. Amíg élt a társadalom, addig élősködtem rajta, de most, hogy meghalt, összegyűjtöm a csontjait. Ez változás. Tetszik. Mert minden meghalt. Kivéve a hadsereget, téged, meg pár barátomat. Már teletömtem magam. De különben se kell sok nekem. Ráadásul már minden az enyém. És holnap itt fogok állni, és hagyom, hogy minden az övék legyen. Olyan vagyok, mint egy király, haver, és el fogom ajándékozni a királyságomat. Ma Húsvét van, ugye? Hát akkor ez az utolsó alkalom, hogy a Krisztusod feltámad. De neked abból már semmi hasznod sem lesz, akárcsak a többieknek.

– Attól tartok, nem értem.

 – Egymillió Krisztus van odakint a hajókon. És reggel az lesz az első dolguk, hogy mind feltámadnak. Mind az egymillió. Szóval, a Krisztusod, egymagában… Hát, neki annyi, érted?

– Hisz Istenben?

– Dehogy!

– És az az egymillió Krisztus? Az a saját gondolata?

– Nem, de úgy gondoltam, hogy elég klassz. Mármint ahhoz képest, hogy csuhás duma. Egy paptól hallottam. Egy olyan munkás félétől a város rosszabbik végéről. Egy órája botlottam belé. Erre jöttem felfelé, ő meg őrült módjára rohant le a hegyről. Nem volt rongyos, csak olyan fura. Meg-megállt és az égnek emelte a karját, mint azok odalent és felkiáltott. Köszönöm, uram! Köszönöm! És újra futni kezdett, le a part felé. Azt mondják, még többen jönnek.

– Még többen? Kik?

– Olyan papok, mint ő… Figyelj, haver, kezdesz fárasztani. Nem beszélgetni jöttem. Ráadásul olyan vagy, mint egy kísértet. Mi a fenét keresel még itt?

– Szeretném hallani, amit el akar mondani.

– Szóval érdekelnek a hülyeségeim?

– Végtelenül.

– Akkor hadd mondjak valamit. Neked annyi. Véged van. Még gondolkodsz és beszélsz, de erre már nincs idő. Vége. Húzz el!

– Ó! Lehet, hogy…

– Figyelj! Te meg ez a ház, egyformák vagytok. Úgy néztek ki, mintha évezredek óta itt lennétek.

– 1673 óta, hogy pontosak legyünk – válaszolta az öregúr, aki először mosolyodott el.

– Három évszázad, apáról fiúra. És mindig olyan biztosak voltak magukban, átkozottul biztosak mindenben. Haver, ez nagyon beteg!

– Ez igaz. De egy kissé meglepőnek tartom a véleményét. Lehet, hogy maga még most is közülünk való. Csak egy kicsit?

– Fogd be, mielőtt elhányom magam! Lehet, hogy van egy csinos házad. És akkor? És lehet, hogy nem vagy rossz öregfiú. Okos és kifinomult és pont helyénvaló. De önhitt is, haver, mint aki túl biztos a dolgában. Túl biztos abban, hogy pont ide való. Meg körülötted minden. Mint a falud, azzal a húsznemzedéknyi őssel, mint amilyen te is vagy. Húsz nemzedék érzelemmentesen, szívtelenül. Micsoda családfa! És most itt vagy te, az utolsó, tökéletes ág. Mivel te aztán tökéletes vagy. És én ezért gyűlöllek. Ezért fogom őket holnap idehozni. A csapat legmocskosabbjait. Ide, a házadba. Nekik te semmi vagy, te, meg amit képviselsz. A világod semmit se jelent nekik. Nem is próbálják megérteni. Fáradtak lesznek, haver. Fáradtak és fázósak. És tüzet fognak rakni a nagy faajtódból. És összeszarják a teraszodat, és a kezüket a könyvekkel teli polcaidba törlik. És kiköpik a borodat, és kézzel fognak enni azokból a szép óntányérokból, amik kint lógnak a falon. Aztán a sarkukra ülnek és nézik, hogy a kis székeid miként válnak füstté. És a szép lepedőidet arra használják, hogy kicsinosítsák magukat. Minden holmid elveszíti a jelentését. A jelentésedet, haver. Ami most gyönyörű, nem lesz az, ami most hasznos, majd kiröhögik, ami haszontalan, azzal nem is törődnek. Semmi sem fog érni semmit se. Talán csak a padlódeszkából egy kis szálka. Azért meg verekedni fognak, és az egész rohadt házat le fogják rombolni. Igen, ez hatalmas lesz! Szóval, menj, húzz el! Baszd meg!

– Egy pillanat, ha kérhetem. Azt mondta, a gondolkozás és beszélgetés ideje már elmúlt, mégis úgy tűnik, maga mindkettőt jól műveli.

– Nem gondolkodok, haver. Csak elmondom neked, hogy mi a véleményem a dolgokról, melyekről régebben gondolkoztam. Végeztem a gondolkozással. Szóval, baszd meg, jó?

– Egy utolsó kérdés. Ők azért zúznak mindent darabokra, mert máshoz nem értenek. De maga miért?

– Miért? Mert megtanultam mindezt gyűlölni. Mert a világ lelkiismerete miatt gyűlölöm az egészet, azért. És most baszódj meg! Kezdesz felbaszni agyilag.

– Ha úgy véli. Tényleg nincs értelme maradnom. A mondanivalójának nem sok értelme van. Biztos, hogy jó esze van, de azt kell hinnem, egy kissé zavaros. Valaki szép munkát végzett. De sebaj, elmegyek. Csak a kalapomat szeretném felvenni.

Az öregúr kilépett. Egy pillanattal később egy puskával tért vissza.

– Az meg minek? – kérdezte a fiatalember.

– Minek? Hogy megöljem magát, annak! Az én világom valószínűleg nem éli túl a reggelt, én pedig teljesen ki akarom élvezni az utolsó pillanatait.  És élvezni is fogom, jobban, mint azt képzelné! Adok magamnak egy második életet. Ma este, itt helyben. És azt hiszem, jobb lesz, mint az előző. De persze, mivel a fajtám mind elment, magányosan fogok élni.

– És én?

– Maga? Miért, maga nem az én fajtám. Nem is különbözhetnénk jobban. Egész biztosan nem fogom tönkretenni ezt az utolsó estét, ezt a különleges estét egy olyan valakivel, mint maga. Ó, nem! Megölöm magát.

­– Nem vagy képes rá. Nem tudod, hogyan kell. Fogadok, még sosem öltél meg senkit.

– Pontosan. Mindig meglehetősen csendes életet éltem. Egy irodalomprofesszor, aki szereti a munkáját, ennyi. Egy háborúban se kellett szolgálnom, és őszintén szólva az értelmetlen mészárlás látványától beteg leszek. Nem lettem volna valami jó katona, attól tartok. Mégis, ha ott lehettem volna Aëtiusszal, azt hiszem, a kedvemet leltem volna a hunok leölésében. És az olyanok oldalán, mint Martell Károly, Bouillon Gottfried és Leprás Balduin, biztosan mutattam volna némi lelkesedést arra, hogy arabok testébe döfjem a kardomat. Elestem volna Bizánc előtt, Kónsztantinosz Dragaszész oldalán harcolva. De istenemre, mekkora oszmán hordát vágtam volna le, mielőtt az utolsót lehelem! Ráadásul, ha az ember annyira elkötelezett az ügye iránt, akkor nem hal meg olyan könnyen! Lám, ott vagyok, életre kelve a teutonok seregében, halomra gyilkolva a szlávokat. És amott, amint elhagyom Rodoszt Villiers de l’Isle-Adammal és páratlan kis csapatával, fehér köpenyemen ragyog a kereszt, a kardomról csepeg a vér. Aztán kihajózok Ausztriai Jánossal, hogy bosszút álljak Lepantónál. Ó, micsoda pompás mészárlás! De hamarosan semmi dolgom nem maradt. Hébe-hóba pár jelentéktelen csetepaté, melyekre manapság rosszallással gondolunk vissza. Mint az Államok közötti háború, amikor az én oldalam vereséget szenvedett, és csatlakoztam a Ku-Klux-Klanhoz, hogy magam öljek meg pár feketét. Mocskos ügy, elismerem. Kitchenerrel viszont nem annyira rossz nyársra húzni Mahdi fanatikus muszlimjait, kiontani a belüket. De a többi mind mostani ügy, egy szomorú kis vicc. A legtöbb már ki is ment a fejemből. Talán én is kivettem a magam részét, amikor megöltem pár sárgát Berlin kapuinál. Pár Vietkong itt, pár Mau Mau ott. Néhány algériai lázadó kinyiffantása. A legrosszabb esetben pár balos vagy hasonló kicsinálása egy rendőrségi kocsiban, vagy pár ádáz Fekete Párduc. Igen, az egész rémesen undorítóvá lett. Nincsenek fanfárok, se zászlók, se hozsannák… Bocsássa meg egy öreg professzor tudálékos fecsegését. De tudja, én is abbahagytam a gondolkozást, és csak el szeretném mondani, hogy mi a véleményem. Igaza van, egy lelket se öltem meg. Az imént megidézett fajták ugyan sokkal kevesebben, de végre mind itt állnak előttem, a maga képében egybe gyúrva. És most újra át fogom élni ezeket a csatákat, mindet egyszerre, a csatákat, melyeknek a lelkem mélyén oly nagyon részesének érzem magam, és el fogom játszani őket, mindet egymagam, egyetlen egy lövéssel. Így!

A fiatalember méltóságteljes csúszással rogyott össze a korlát mellett, amire támaszkodott, és guggolásban állapodott meg, karjai a teste mellett lógtak, olyan pozícióban, ami az ő esetében meglehetősen természetesnek hatott. A mellkasa bal oldalán a vörös folt kissé szétterjedt, de a vérzés hamar elállt. Szép, tiszta halál volt. Mikor a szemei lecsukódtak a professzor finom mutató- és hüvelykujja alatt, még csak meglepődés sem látszott bennük. Se zászlók, se fanfárok. Csak egy nyugati stílusú győzelem, ami annyira teljes, amennyire abszurd és haszontalan. És magával teljesen megbékélve – sokkal tökéletesebb békében, mint valaha – az öreg Monsieur Calgues hátat fordított a holttestnek és bement.