Négy

Négy

Furcsa éjszaka volt New Yorkban, sokkal nyugodtabb és békésebb, mint az elmúlt harminc évben bármikor. A Central Park elhagyatva állt, az ezernyi zsákmányra vadászó szépfiú sem volt sehol. Akár kislányok is jöhettek volna játszani, kihívóan szőkék, lágyak és rózsaszínűek, aprócska szoknyákban, örülve annak, hogy végre keresztülgázolhatnak a füvön. A fekete és a Puerto Ricó-i gettók is olyan csendesek voltak, mint a templomok.

Dr. Norman Haller kinyitotta az ablakot. Hallgatta a várost, de egy hangot sem hallott. Az éjszaka azon időszaka volt, amikor annak a bizonyos „pokoli szimfóniának” a hangjait kellene hallania, melyek a lenti utcáról hallatszanak: a segélykiáltásokat, a futó cipősarkak kopogását, az eszeveszett sikolyokat, a pisztolylövéseket egymás után vagy egyszerre, a rendőrautók szirénáit, a vad, szinte embertelen üvöltéseket, a síró gyermekeket, a gonosz röhögést, az üvegcsörömpölést, egy fényes, légkondicionált Cadillac panaszos dudálását, mely megállt a pirosnál és hirtelen botot lóbáló, fekete sziluettek tengerének fenekén találta magát, majd a nem!, nem!, nem! kiáltásokat, azokat a kétségbeesett, sötétségbe sikoltott kiáltásokat, melyek hirtelen elnémulnak, kioltja őket egy kés, egy penge, egy lánc, egy szögekkel kivert furkó, egy lecsapó ököl, vagy ujjak, vagy fallosz…

Ez volt a módi harminc évig. A hangok statisztikája alapján mindegyik év hangosabb az előzőnél. Ez így is volt az elmúlt pár napig, mikor a grafikon hirtelen esésbe kezdett, egészen a példátlan nulláig a kérdéses estén. Dr. Norman Haller harminc éve! Önhibáján kívül elkeserítő évek. Mint New York városának szociológus szakértője tudta, hogy megtörténik, szó szerint megjósolta. A bizonyíték itt volt, az egyértelmű jelentéseiben, melyeket mindenki semmibe vett. Tényleg nem volt megoldás. A fekete maradna fekete, a fehér maradna fehér. És nem volt semmi változás, kivéve egy teljes mixet, a barnás árnyalatot. Továbbra is ellenségek voltak, és gyűlöletük és megvetésük csak nőtt, mikor jobban megismerték egymást. Immár mindkét fél ugyanazt a végletes gyűlöletet érezte. Így hát a szociológus szakértő véleményt mond és bezsebeli a pénzt. A város csinos summát fizetett a társadalmi nyugtalanságról szóló monumentális tanulmányáért, mely előre jelezte a végső pusztulást.

– Nincs remény, Haller doktor?

– Nincs remény, polgármester úr. Hacsak nem öli meg mindet, mivel megváltoztatni nem tudja őket. Mit szólna hozzá?

– Jó ég, ember, ugyan már! Várjunk, és lássuk, mi fog történni, és próbáljunk megtenni minden tőlünk telhetőt…

Dr. Norman Haller lakosztálya a Central Park legelegánsabb bérházának huszonhatodik emeletén a lehető legfényűzőbb volt. Tucatnyi fegyveres őr az előtérben, elektromos érzékelők minden sarokban, láthatatlan sugarak és riasztók és harci kutyák védték a dzsungeltől, vágták el a külvilágtól. A garázs pedig mint egy hermetikus kamra. Felvonóhíd élet és halál között, gyűlölet és szeretet között. Elefántcsont-torony, holdbázis, luxusbunker. Meglehetősen borsos áron. Ezer meg ezer dollár pár száz oldalért, Amerika legjobban képzett szociológus szakértőjének tollából New York városának. Dr. Norman Haller egy tökéletes világot épített fel magának a hurrikán szemében, és ezen a szemen keresztül megnézheti majd, hogy a vihar hogyan sodorja el az egészet… Whisky, tört jég, lágy zene, gyere, drágám, dobd le azt a szép drága ruhának nevezett holmit magadról. Telefonhívás. New York polgármestere.

- Ne is mondja, Jack, hadd találjam ki! Ott ülnek, kiöltözve. Maga szmokingban, Betty estélyiben. Szinte elakad a lélegzete, olyan jól néz ki. Sose volt szebb. A harmadik italukat fogyasztják. Drága pohárból.  Csak maguk ketten, szépen és meghitten… Semmi különös indokkal… A pillanat késztetése… Igaz?

– Pontosan! De ezt honnan a fenéből tudja?

– Nézze! A jó, öreg, megszokott dzsungel bezár. A fehérek félnek. Mi mást tehetnének? A fehér presztízs egy utolsó dobása. Egy utolsó tisztelgés saját haszontalan millióik, és mindenekfelett a kiváltságos helyzetük előtt! Ezért egészségére, Jack! Hallja a csilingelést? Hallja a jeget a poharamban? A legdrágább kristálypoharam. Több száz dolcsis scotch! És a feleségem szeme… Sose volt zöldebb! Olyan zöld, hogy beleugrok és megfulladok.

– Figyeljen, Norman! Most minden a franciákon múlik, igaz? Tényleg úgy gondolja, hogy csak úgy kinyírhatnak egymillió szegény, védtelen nyomorultat? Szerintem nem. És komolyan mondom, remélem, ők sem mondhatnak magának mást. A városunk gettói se gondolják másként. Se L.A.-ben, se Chicagóban. Ketrecbe lehet zárni őket, mint a vadmacskákat, de higgye el, olyan szelídek, mint a bárányok. Nyugodtak. Ülnek a rádióik előtt és hallgatják a híreket. Ilyenek, ha nem a templomaikban vannak, ahol vihart keltenek az énekléssel és őrülten imádkoznak azokért a rohadt hajókért… Zuhant már földre valaha tolongó birkanyáj miatt? Nem, én mondom, Norman, a harmadik világ egy rakás birkává vált, ez minden.

– És a farkas belefáradt abba, hogy farkas legyen, ezt mondja? Nos, tegyen úgy, mint én, Jack! Igyon még egyet, és futtassa fel és alá az ujjait a felesége fehér bőrén, szépen és lassan, mintha nagyon értékes lenne. És várjon.