Öt

Öt

Ha valami logikát akarunk keresni a közkeletű mítoszok keletkezét illetően, akkor vissza kell mennünk Kalkuttába, Belgium főkonzulátusára, hogy megtaláljuk a kezdetét annak, melyet jelenleg úgy nevezhetünk, hogy az „újonnan felfedezett Paradicsom mítosza”. Az ócska kis konzulátus, egy öreg gyarmati villában a diplomata negyed szélén, egy reggel arra ébredt, hogy csendes tömeg kilométeres sora várakozik a kapuja előtt. Hajnalban a szikh őr lánccal lezárta a kaput. Időnként kidugta antik puskájának csövét a rácsok között, hogy visszahőköltesse azokat, akik előre tolakodtak. De mivel finom ember volt, és mivel sem őt, sem az általa őrzött kaput nem fenyegette igazán veszély, újra és újra elmondta nekik, amilyen kedvesen csak tudta.

– Figyeljetek! Lehet, hogy nemsokára kaptok egy kis rizst. De utána el kell mennetek. Semmi értelme itt ácsorogni. Látjátok a hirdetményt? Maga a konzul írta alá.

– Mit írt? – üvöltötte a tömeg, mivel egyikük sem tudott olvasni. – Mondd el! Olvad fel hangosan!

Ami azt illeti, most már nehéz volt bármit is kivenni a kapura tűzött hirdetményből, mivel annyira maszatossá vált az ezernyi kéz lenyomatától, melyek eddig végigtapogatták és nem igazán hittek a rossz hírnek, amit hirdetett. De az őr kívülről tudta a szövegét. Már egy hete ismételgette, nap nap után, és már kívülről fújta, szóról-szóra, az elejétől a végéig.

– Az ilyen és ilyen napon kiadott királyi rendelet értelmében Belgium kormánya úgy határozott, hogy további értesítésig beszünteti a jelenleg folyamatban lévő örökbefogadási eljárásokat. A mai naptól fogva új örökbefogadási kérelmeket nem fogadnak el. Ehhez hasonlóan a már elutazás előtt álló gyermekek részére sem adnak belga beutazási vízumot, még abban az esetben sem, ha a törvényi örökbefogadás a jelen rendelet előtt megtörtént.

Hosszú moraj futott végig a tömegen. Hosszából és hangerejéből ítélve, és abból a tényből, hogy újra felhangosodott, mikor már úgy hallatszott, hogy elhal, a szikh őr – a tömeghangulat felmérésének mestere – úgy vélte, hogy számuk tegnap óta legalább a kétszeresére nőtt.

– Gyerünk! Hátrébb! – kiáltotta és megrázta a puskáját. – Csendet! Megkapjátok a rizst, aztán mehettek vissza oda, ahonnan jöttetek. És jobb lesz, ha ott is maradtok. Hallottátok a hirdetményt.

Elöl egy nő kilépett a tömegből és beszélni kezdett. A többiek mind úgy hallgatták, mintha egyenként szólt volna hozzájuk. Kinyújtott kezében egy gyereket tartott, egy kisfiút, talán kétévest, akinek arcát olyan közel nyomta a kapuhoz, hogy attól a gyerek nagy és távol ülő szemei kancsalítani kezdtek.

– Nézd a fiamat! – zokogta. – Hát nem szép? Hát korához képest nem fejlett és erős, a kis kövér combjaival és karjaival, meg a szép egyenes lábaival? Látod? És a szeme sose gennyes, mindig tágra nyitja… És a haja. Megragadhatod és húzhatod, de egy szál se hullik ki… Nézz a lába közé, látod milyen tiszta? Még a kis hátsója is… És a pocakja szép és lapos, nem olyan puffadt, mint pár kortársának… Ha látnád, hogy mi jön ki belőle, amikor kell neki, egy férget sem találnál, egy vércseppet sem. Nem, ő egy jó, egészséges gyermek. Amilyennek a papírok szerint lennie kell. Mivel a legjobbat adtuk neki, ezért hizlaltuk. Születése napjától. Láttuk, hogy milyen szép, és úgy döntöttünk, elküldjük őt. Hogy ott nőjön fel és gazdag legyen és boldog… És még jobban és jobban etettük, ahogy a kórházban mondták. És akkor meghaltak a nővérei. Mindketten. Idősebbek voltak nála, de olyan kis csenevészek, ő pedig nagyon éhes volt és napról-napra egyre szebb. Három helyett is képes volt enni, az isten áldja meg! És most azt akarod mondani, hogy a semmiért hizlaltuk, hogy a szegény apja a semmiért robotolt a rizsföldeken és dolgozta halálra magát, hogy most már örökre a nyakamon marad, meg kell tartanom és etetnem kell? Nem, most én fogok enni! És éhes vagyok, érted? Igen, most én jövök, mert ő már nagy és erős. És ráadásul már nem az enyém, nem is az enyém. Új családja van, a világ másik oldalán, akik várnak rá és nevet adnak neki. Érted? Itt van a medálon, amit küldtek nekünk. Ami a nyakában van. Érted? Nem hazudok! Ő most már az övék. Vigyék, az övék. Végeztem. Ígértek valamit. Azt tettem, amit mondtak és most… Nem, most nagyon fáradt vagyok.

Száz nő nyomakodott előre, mindegyik karjaiban egy-egy gyermek. És ilyeneket kiabáltak.

– Ő már az övék! Az övék! Azt ígérték, hogy elviszik őt!

Szép gyerekek, a legtöbbről úgy tűnt, mintha anyjuk húsából hizlalták volna magukat. Az anyák nyomorult, elaszott lelkek, szárazra szipolyozva, mintha a köldökzsinór még ép lenne. És a tömeg zúgott.

– Vigyék őket, vigyék őket! Ők már az övéik! Vigyék őket!

Eközben további százak nyomakodtak előre az elöl lévők mögött, kisbabák százait átnyalábolva, és nagyobbacskák százait is, mind örökbe adásra érettek, teljesen előretolták őket, hogy megtegyék a nagy lépést a Paradicsom irányába. A belga rendelet, ami messze nem tudta megállítani az emberi áradatot, a lépés nagyságát megtízszerezte. Amikor az embernek semmije sem marad, kételkedik a bizonyosságban. A tapasztalat arra tanítja, hogy az rá nem vonatkozik. Amint a valószínűség elhalványul, a mítosz lopakodik a helyére. Minél haloványabb az esély, annál fényesebb a remény. Tehát ott volt ezernyi nyomorult teremtmény, reménykedve, a konzulátus kapuja előtt gyülekezve, úgy, ahogy az ügyes kereskedő halmozza fel a gyümölcsöt, aki fél attól, hogy tönkremehet. A legjobbak elöl, mind ragyogó és kívánatos, egyből mögöttük a jók, még mindig a nyílt színen, és igazán nem csúnyák, ha nem nézzük őket túl közelről, majd jönnek az alig láthatók, a hibásak, a rothadtak, belül mind kukacos, vagy úgy vannak fordítva, hogy a penész ne látszódjék…

Messze, hátul a tömegben toporogtak a nők a szörnyetegekkel, a rémségekkel, akiket senki se vett volna ki a kezükből. És ők a többieknél is hangosabban siránkoztak és jajgattak, mivel az ő reményeiknek nem volt határa. Nap-nap után visszafordították, félrelökték, elzavarták őket, amitől azt kezdték hinni, hogy egy ennyire gondosan őrzött Paradicsomot megéri életük végezetéig ostromolni, ha arra van szükség. Azelőtt, mikor a kapu még nyitva volt, és a gyönyörű gyermekek folyamatosan áramlottak át rajta, egy-egy ilyen anyának alkalmanként sikerült a sorba csempészni a saját kis szörnyetegét. Ami már legalább volt valami. Egy lépés a megváltás felé. Még ha a szikh mindig feltartotta a puskáját és elállta a konzul ajtóját is. Közel kerültek, és ennyi elég volt, hogy táplálja a reményt, elég, hogy halaktól hemzsegő, tejjel és mézzel folyó folyókról kezdjenek hóbortos álmokat szőni, melyek vize terméstől roskadó mezőket öntöz, ameddig a szem ellát, vadon teremve, csak arra várva, hogy learassák, ahol a kis szörny gyermekek is kedvükre hempergőzhetnek… Minél együgyűbb egy nép, annál erősebb a mítosz. Nemsokára mindenki hallotta a pletykát, hitt a képzeletének, és ugyanazt a vad álmot álmodta a nyugati életről. A baj az, hogy az éhínség sújtotta Kalkutta esetében a „mindenki” elég sok embert jelent. Lehet, hogy ez az egyik magyarázat?

Leghátul, az utolsó nők mögött egy óriás termetű, félmeztelen férfi állt, valamit a feje felet tartott, amit úgy lobogtatott, mint egy zászlót. Ez az érinthetetlen pária, trágyakereskedő, foglalkozására nézve ganégyűjtő, trágyatégla gyártó, éhínség idején szarevő, bűzölgő kezében valamiféle emberi testet tartott magasra. Alul két csonk, aztán egy hatalmas törzs, az egész görnyedt és csavart és formátlan, nyaka nincs, csak egy újabb csonk és egy harmadik is a feje helyén, két lyuk a szemeknek, egy lyuk a szájnak, de ez a száj egyáltalán nem volt száj – se torka, se fogai – hanem csak egy lebernyeg a nyelőcső körül. A szörny szemei éltek, és maga elé bámult, magasan a tömeg felett, előremeredve rezzenéstelenül – kivéve, amikor pária apja meglengette az egész testét előre és hátra. Ez a szemhéj nélküli pillantás átvillant a kapu rácsozata között és megragadta magának a konzulnak a pillantását, aki elbűvölt iszonyattal bámult vissza rá. Azért jött ki, hogy megnézze a tömeget, hogy lássa, mi folyik. De nem a tömeget látta. Egyszer csak behunyta a szemét és kiabálni kezdett.

– Nincs rizs! Nincs vízum! Semmi sincs! Semmit se kaptok, halljátok? És most tűnés! Tűnés! Mindenki! Kifelé!

Amikor megfordult, hogy elsiessen, egy éles kis kő ütötte meg pont a homlokán és hagyott mély vágást maga után. A szörny szemei felfénylettek. A remegés, ami végigfutott alakján, a köszönete volt apja felé. És ennyi volt. Semmi más erőszakos cselekmény. Mégis, a tej és a méz őrzője, aki fejét fogva visszamenekült a konzulátusra, egyszeriben a nyugati világ szent kapuinak meglehetősen gyenge őrzőjének tűnt. Valójában annyira gyengének, hogy ha ki tudják várni, előbb vagy utóbb ki fogja dobni a kulcsot. Lehet, hogy ez az egyik magyarázat?

A szikh célra tartott. Már az utalás is elég volt. Mind leguggoltak, elhallgattak és nem moccantak, mint a szökőár előtt visszahúzódó víz.