Hat

Hat

– Maguk meg a sajnálatuk! – kiabálta a konzul. – Az átkozott, visszataszító, utálatos sajnálatuk! Hívhatják, aminek akarják: világtestvériség, jótékonyság, lelkiismeret… Egy pillantást vetek magukra, mindannyiukra, és csak azt látom, hogy megvetik magukat és mindazt, amit képviselnek. Tudják, hogy ez mit jelent? Nem értik, hogy hová vezet? Nyilván megőrültek. Vagy őrültek, vagy kétségbeesettek. Elment az eszük, ha hátradőlnek és hagyják ezt lépésről-lépésre megtörténni. A sajnálatuk miatt. Az unalmas, kibírhatatlan sajnálatuk miatt!

A konzul az asztalánál ült, homlokán kötéssel. Szembe vele tíz egynéhány alak meredt bele a fa székekbe, mintha kőből faragott apostolok lennének egy templom homlokzatán. Mindegyik szobornak egyformán fehér bőre, egyformán komor arca, egyformán egyszerű ruhája volt – hosszú vagy rövid vászonnadrág, rövid ujjú khaki színű ing, nyitott szandál – és a legtöbbjüknek ugyanolyan mély, nyugtalanító nézése, mely a próféták, filantrópok, látnokok, fanatikusok, bűnözőzsenik, mártírok – a furcsa és bámulatos népségek minden fajtája – szemében ragyog, az olyan tudathasadásos személyiségeké, akik idegenül érzik magukat abban a testben, amibe beleszülettek. Az egyikük püspök volt, de hacsak nem ismerte az ember, lehetetlen volt megkülönböztetni a misszionárius orvostól vagy a mellette ülő ábrándos tekintetű térítőtől. Ugyanígy nem lehetett kiválasztani az ateista filozófust és a renegát katolikus írót, aki áttért a buddhizmusra, akik mindketten lelki vezetői voltak a kis csapatnak… Mind szótlanul ültek.

– Az a baj – folytatta a konzul –, hogy túl messzire mentek! És szánt szándékkal! Mert annyira meg vannak győződve róla, hogy ez a helyes. Van fogalmuk róla, hogy hány gyereket tettünk itt, a Gangesz partján hajóra Belgium felé? Nem is említve Európa többi részét, és a többi józan országot, amelyek még előttünk lezárták a határaikat! Negyven ezret, ennyit! Negyven ezret öt év alatt. És maguk mind pontosan tudták, hogy számíthatnak a népünkre. Játszanak az érzelmeikkel, a szimpátiájukkal. Az önvád hamis érzetével rontják meg elméjüket, hogy keresztény könyörületüket a saját bizarr céljaik érdekében használják ki. A bűntudat és szégyen érzetével nyomasztják jó és megbízható polgárainkat. Negyven ezer! Miért, az 1700-as években nem volt összesen ennyi francia Kanadában. És az ilyen kétarcú időkben, mint a mostani, biztosak lehetnek benne, hogy a kormány nem fogja beismerni, hogy mi van a rasszista rendelet mögött. Igen, rasszista, annak neveztem. Megvetik ezt a szót, ugye? Fogták magukat és a semmiből fabrikáltak egy fajproblémát, pont a fehér világ kellős közepén, azért, hogy elpusztíthassák azt. Mert maguk ezt akarják. El akarják pusztítani a világunkat, az egész életmódunkat. Maguk közül egyikük se büszke a bőrére, és arra, amit az jelképez…

– Nem vagyunk rá büszkék, de nem is törődünk vele – javította ki az egyik szobor. – Ezt az árat meg kell fizetni az emberek testvériségéért. És mi örömmel fizetjük meg.

– Igen, nos, ezen már túl vagyunk – mondta a konzul. – Már nem az örökbefogadás a kérdés, akár folytatjuk, akár nem. Minden nyugati követség konzuljával beszéltem telefonon. Ugyanazt mondták nekem. Odakint hatalmas tömeg, helyben toporognak, csendben, mintha arra várnának, hogy történni fog valami. És képzeljék, a többiek nem raktak ki semmiféle rendeletet a kapura. Sőt, nézzék csak a briteket! Akkor adnak vízumot, ha piros hó esik, de ez nem tántorít el tízezer embert attól, hogy a konzulátus kertjében guggoljanak. Az egész városban ez zajlik. Ahol nyugati zászló lobog, ott tömeg várakozik odakint. Csak várnak. De ez nem minden. Az imént hallottam, hogy odakint, a hátországban egész falvak indulnak útnak Kalkutta felé.

– Így igaz – mondta az egyik szobor, arcán hosszú szőke pofaszakállal. – Leginkább azok a falvak, akikkel együttműködünk.

– De ha ismerik őket, akkor mi a fenét akarnak? Mit akarnak?

– Őszintén szólva, ezt sajnos nem tudjuk biztosan.

– Van valami ötletük?

– Talán.

A szakállas szobor ajkai furcsa mosolyra húzódtak. A püspök lenne az? A renegát író?

– Van mersze… - kezdte a konzul, de a kérdés fele a levegőben maradt. – Nem! Nem hiszem el! Nem mehettek ilyen messzire!

– Valóban – mondta egy harmadik szobor, ezúttal tényleg személyesen a püspök. – Én magam sem mentem volna ilyen messzire.

– Attól tart, elvesztették az ellenőrzést az események felett?

– Attól tartok, igen. De ez nem számít. A legtöbbünk boldogan folytatja tovább. Igaza van. Valami forrásban van, ami félelmetes lesz. A tömeg érzi ezt, még ha fogalmuk sincs arról, hogy mi az. Nekem van egy elképzelésem. Az egyenkénti örökbefogadások helyett, melyet ezek a szegény emberek reméltek és melyért éltek, azt remélik, hogy most talán valami sokkal nagyobb, valami vad és elképzelhetetlen dolgok fog történni, például tömeges befogadás. Egy ilyen országban ennyi is elég, hogy a dolgot ne lehessen visszafordítani.

– Szép munka, excellenciás uram – vágott vissza egyszerűen a konzul. – Remek munka a római katolikus egyháztól! Hirtelen zsoldosok, a pogányok martalócai lettek! Mi ez, valami fordított keresztes hadjárat? Júdás felpattan Remete Péter gebéjére és felkiált: Vesszen Jeruzsálem? Hát, jó időpontot választottak. Szegényekből nincs hiány. Milliók és milliók vannak! Még három hónap sem telt el az évből, és csak ennek a tartománynak a fele már éhezik. És a kormány nem tesz semmit. Mert már tudják. Bármi történik ez után, ők mossák kezeiket. Ezt hallotta ma a városban az összes konzul. És maguk eközben mit műveltek? „Tanúságot tettek.” Nem így mondják? Miről tettek tanúságot? A hitükről? A vallásukról? A keresztény civilizációjukról? Ó, dehogy, egyikről sem! Saját maguk ellen tettek tanúságot, mint azok a nyugatellenes cinikusok, amivé váltak. Azt hiszik, hogy azok a szegény ördögök, akik a maguk oldalán gyülekeznek, nem okosabbak ennél? Nonszensz! Átlátnak magukon. Számukra a fehér bőr a gyenge hitet jelenti. Tudják, hogy a maguké milyen gyenge, tudják, hogy maguk feladták. Ezt csak maguknak köszönhetik. Az egyetlen dolog, amit a lelkükért folyó harcból megtanultak az, hogy a Nyugat – a maguk Nyugata – gazdag. Nekik maguk a bőség jelképei. A maguk puszta jelenléte alapján tudják, hogy ez a bőség valahol létezik, és látják, hogy a maguk lelkiismeretének fáj mindazt megtartani önmaguknak. Felvehetnek rongyokat és szegénynek tettethetik magukat, a kedvükre ehetik marokszám a curryt. Széltében-hosszában szétszórhatják a tanítványaikat, hadd éljenek úgy, mint a parasztok, és osztogassák a bölcs tanácsaikat… Semmi értelme, mindig irigyek lesznek magukra, mindegy, mit tesznek. Tudják, hogy igazam van. A maguk minden segítsége – minden vetőmag és gyógyszer és technológia – után sokkal egyszerűbbnek találták azt mondani, itt a fiam, itt a lányom. Vigyék őket. Vigyenek engem. Vigyenek minket mind az országukba. És az ötlet sikeres volt. Maguk szerint jó volt. Bátorították, szervezték. De most már túl nagy, már kicsúszott a kezük közül. Ez egy áradat. Egy özönvíz. És elszabadult… De istennek hála, még van közöttünk egy óceán!

– Igen, egy óceán. Van egy óceán – vetette közbe egy negyedik szobor, belerévülve a nyilvánvaló gondolatba.

– Tudják – folytatta a konzul, – van egy nagyon ősi szó, ami a maguk fajta emberekre illik. Az, hogy áruló. Egyszerűen ennyi, maguk nem jelentenek újdonságot. Voltak már mindenfélék. Voltak már áruló püspökeink, áruló lovagjaink, áruló tábornokaink, áruló államférfijaink, áruló tudósaink, és közönséges árulóink. Ez egy olyan faj, melyben a Nyugat bővelkedik, és úgy tűnik, egyre több és több lesz belőlük, amint a Nyugat egyre kevésbé fejlődik. Vicces, mert az gondolnánk, pont ellenkezőleg kellene történnie. De az értelem leépül, a lelkület megromlik. És az árulók csak jönnek. Azóta az 1522. október 12-ei nap óta, amikor Andrea d’Amaral nemes lovag szélesre tárta Rodosz kapuit az oszmánok előtt… Nos, így megy ez, és ezen senki sem tud változtatni. Én biztosan nem tudok. Csak annyit tudok mondani: lehet, hogy tévedek az eredményeiket illetően, de a tetteiket mélyen megvetem. Uraim, az útleveleik nem lesznek megújítva. Ez az egyetlen hivatalos módja annak, hogy kimutassam az érzelmeimet. És nyugati kollégáim is hasonlóképp tesznek a saját érintett polgáraikkal.

Az egyik szobor felállt. Az, amelyik eddig az óceánt bámulta. Ő valójában az ateista filozófus volt, akit Nyugaton Ballan néven ismertek.

- Útlevelek, országok, vallások, elvek, fajok, határok, óceánok! – kiabálta Ballan. – Micsoda átkozott marhaság!

És további szó nélkül elhagyta a szobát.

– Bármi történjék – mondta a konzul, – gondolom, meg kellene köszönnöm, hogy végighallgattak. Úgy vélem, most láttam magukat utoljára. Nyilván ezért voltak ennyire türelmesek. A maguk részéről én már egy senki vagyok. Csak egy ősmaradvány, egy kihaló fajta…

– Nem egészen – válaszolta a püspök. – Mindketten ősmaradvánnyá leszünk, csak más-más oldalon, ennyi az egész. Tudja, én sose fogom elhagyni Indiát.

A konzulátus kapuin kívül Ballan könyökkel tört utat magának a tömegen keresztül, a szörnygyerekek tömegein át – a sokaság legszörnyűbb alakjai a lábába kapaszkodtak, nyáluk végigfolyt a nadrágján. Ballan furcsa vonzerőt érzett a szörnyetegek iránt, ugyanazt a vonzerőt, amit ők éreztek iránta. A zsebébe nyúlt, ami mindig tele volt ragacsos cukorkákkal, és megtömte formátlan szájaikat. Aztán észrevette az óriást, a ganajevőt, aki még mindig ott állt, feje felett a rémisztő totemjével. És Ballan így szólt.

– Mit keresel itt, trágyaember? Mit akarsz?

– Kérlek, vigyél minket magaddal. Kérlek…

– Ma lesz a napja, barátom. Mindketten a Paradicsomban leszünk, te meg én.

– Ma? – ismételte meg a szegény ember meghökkenve.

És Ballan könyörületes mosolyt villantott. Lehet, hogy ez az egyik magyarázat?