Hét

Hét

– …a négy partmenti megyében, amelyeket Monsieur Jean Perret miniszterhelyettes, a köztársasági elnök személyes megbízottja irányít. A hadsereg mindent megtesz a hátrahagyott ingóságok megvédése érdekében, amennyiben azt egyéb feladatai megengedik. Kormányzati források megerősítették, hogy a köztársasági elnök éjfélkor beszédet fog mondani, amelyben komoly bejelentést tesz – a franciául tudó kikapcsolta a rádiót és lefordította a bejelentést a minden oldalon összezsúfolódott társainak.

A pince még sosem tűnt ennyire telinek, mint ezen az éjszakán. Ez volt az otthona a Párizs északi külvárosaiban élő fekete, hulladék népségnek. Amikor mind összezsúfolódtak, nyolcanként egy emeletes ágyon, úgy hogy a lábaik kilógtak a széleken, a szilárdság és erő olyan érzetét keltették, melyet még maguk sem éreztek eddig. Beszédes fajtájukhoz képest furcsamód egyikük sem mert megszólalni, még az a maréknyi fehér sem, akik a részei voltak a hatalmas fekete tömegnek, közöttük egy lecsúszott szerzetessel meg egy aktivistával, aki kemény harcban állt a társadalmi renddel. Mindenki gondolkozott, a végsőkig erőltette az agyát. Nem könnyű felfogni egy ilyen hihetetlen dolog szédítő dimenzióit, ha az ember egy idegen városban él, valami isten háta mögötti pincében, és ha az első dolga, mikor kijut onnan minden komor reggelen, hogy szemetet szedjen a névtelen utcákon.

– És ha sikerül épségben partra szállniuk, akkor mi lesz? – kérdezte az egyikük, akit „Főnöknek” neveztek, mivel már jó ideje élt Franciaországban. – Ha partra szállnak, akkor ti is ki akartok mászni a patkányfészketekből?

A válasz csak hosszas, értelmetlen motyogás volt. Egyik alultáplált agy sem dolgozott elég gyorsan ahhoz, hogy el tudja képzelni az események lehetséges láncolatát. De valami alakult odabent, valami lassan alakot öltött, ami ugyanakkor hatalmas és ünnepélyes is volt. És akkor az egyik priccs sötét mélyéről kiszólt egy hang.

– Attól függ, hogy lesz-e elég patkány.

– Nappal – válaszolta a söpredék szerzetes – olyan sűrűn lesznek, mint a fák egy hatalmas erdőben, melyek éjszaka nőttek meg a sötétben.

Ezt megértették és a motyorgás egyetértően morajlott. Aztán visszaültek és vártak…

Aznap éjjel mások is várakoztak: a moslékosok, a csatornatisztítók, a takarítók széltében-hosszában Párizs összes pöcegödrében, a kifutók, az ágytálkihordók minden kórházban, a rozoga kávéházak mosogatói, a munkások Billancourt-ból és Javelből, Saint-Denis-ből és távolabbról, a csípőficamos szolgák, akik gödreiket ásták gázcsövek és kábelek körül, a halálos ipari házimunka töltelékemberei, a gépkezelők, a metró barlanglakói, a fekete rákok jegylyukasztó ollókkal, a bűzhödt droidok, akik a szennyben kotorásztak, és mások miriádjai, akik megtestesítették azon alapvető tevékenységek százait, melyeket a franciák hagytak kicsúszni kifinomult ujjaik közül, valamint azok, akik a tüdejüket köhögték ki a kórházakban,  és akik egy egészséges adag szifilisszel feküdtek az őrzőkben.

Mindent egybevetve pár százezer arab és fekete, akik láthatatlanok a strucc párizsiak számára és sokkal számosabbak, mint azt bárki gondolná, mivel a hatalmasságok, akik a statisztikákat hamisították, féltek túl erőszakosan meglepni zavartalan transzában az alvajáró várost. Párizs nem New York volt. Azzal az alázatossággal vártak, ahogy éltek, figyelemre sem méltatva és ismeretlenül, virtuális terrorban, szenvedő sorstársaik egész törzsei rejtőztek a pincék mélyén vagy kapaszkodtak össze az ereszek alatt, boldogan zárták ki magukat a nyüzsgő utcákra, ahol szutykos homlokzatok rejtettek titkos gettókat, melyek tökéletesen ismeretlenek voltak a párizsiak előtt, csakúgy, mint egykor Ravensbrück és Dachau lehetett egykor a németek előtt.

Csak az arabok között támadt olyan gondolat, hogy a Franciaország déli partjainál kitörni készülő valószínűtlen összecsapás alkalomadtán bosszúállásba fordulhat. Még semmi konkrétum nem volt, csak sejtelmes sóvárgás és elnyomott vágyak. Mint az a vágy, hogy mosolyogni lássanak egy francia nőt, semmint arról álmodozzanak, hogy megerőszakolják, vagy képesnek legyenek megvenni egy csinos ribancot, ahelyett, hogy azt hallanák, „nem fekszek le koszos arabokkal”, vagy csak egyszerűen gondtalanul sétálhassanak egyet a parkban és ne arra riadjanak fel, hogy láttukon rémült nők zárják körbe a gyermekeiket, ahogy a tyúkok óvják a csibéiket. Aznap éjjel csak a legfanatikusabb vizionált egy újfajta szent háborút, és ráadásul olyat, amit még csak nem is nekik kellett megvívni. Mégis, szinte pillanatok alatt Párizs algériai negyedeit és a külvárosokat ismét körzetekre osztották. Egy bizonyos Mohammed, akit Félszemű Kádinak neveztek, lett a főparancsnok. Aznap éjjel tizenegykor sikerült elküldenie első parancsait a körzetparancsnokoknak: Az erőszaknak vége. Tetessétek el velük a pengét, töressétek velük ketté a késeket! Akiről először meghallom, hogy vért ontott, gondoskodok róla, hogy kiheréljék.

Arab volt, és tudta, hogyan kell az arabokkal beszélni. Így hát mind engedelmeskedtek neki. Kivéve saját tanárnő feleségét, aki fehér volt és francia. Sőt, a kádi pengéje elég gyorsan eltűnt. A nő a harisnyájába rejtette, a csípőjéhez szorítva. Élise tudta, milyen a megvetés. Házassága tíz évében egyetlen apró tüskéje sem kímélte soha. Arról ábrándozott, hogy vérrel vesz elégtételt, és nem ő volt az egyetlen. A gettó-arabok francia feleségei közül – lehettek talán ezren – nem kevesen viselték a megvetés terhét. Az arabok között, ellenben a feketékkel, ők voltak az egyetlen nyugati betolakodók. A klán jobban gyűlölte az idegent barátként, mint az ellenséget, és ha el is fogadta a keresztény feleséget, azt csak azért tette, mert elnyelték őket, csak mert teljesen – testben és lélekben is – hozzá tartoztak, jobban, mint a francia nők a francia férfiakhoz.

De voltak páran, akik tisztán látták, hogy a következő nap milyen sorsdöntő ütközetet hozhat. Ők bezárták a zsalugátereket, elrekesztették az ajtókat, behúzták a szobák és irodák függönyeit, és csoportokban ültek némán a rádió előtt, szomjazva a hírekre, mindenkihez hasonlóan várva a köztársasági elnök bejelentett beszédére. Ők a harmadik világ diplomatái és diákjai voltak, afrikaiak, arabok, ázsiaiak. A pánik szélén, magukra utalva még a nagykövetségeik, otthonaik hívogatását is abbahagyták, olyan hirtelen összetörték őket az események fordulatai, hogy már ők – a gazdagok, a kiválasztottak, a vezetők, a katonai elit ­– sem törődtek azzal, hogy kitartsanak egymás mellett. Mégis ez volt a legfurcsább, mivel a flotta két óceánon keresztül zajló drámai odüsszeiájának ötven napja alatt habzsolták a komoly elemzéseket, végtelen számú nyilatkozatot tettek, sajtótájékoztatókat, interjúkat, találkozókat, vitákat tartottak, egyiket a másik után, miközben a flotta – a valóság és a legenda egyvelege, egy olyan kínos jelenség, melyet az emberek csak akkor hittek volna el, ha látják – egyre csak közeledett. Aztán végül Gibraltárnál egyszer csak meglátták! És hirtelenjében az összes megszállott rajongó abbahagyta a locsogást, lelkesedésük riadalommá lett, és néhányuknak – ha tudni akarjuk a sötét igazságot – úgy kellett visszafogni a gyűlöletüket.

A karibi bárok, a kínai éttermek, az afrikai tánctermek és az arab kávézók mind bezártak. A többi
— követségi őröktől, munkásoktól és diák informátoroktól származó – jelentés fényében ezek a jelek a rendőrség összes halovány kétségét is megszüntetni látszottak azt illetően, hogy a párizsi helyzet, 800 kilométerre a menekültek flottájától, ugyanolyan súlyos, mint a déli parton. Igen, itt is rendkívüli állapotot kellene hirdetni, a megelőző intézkedések teljes skálájával, amíg még van rá idő… A rendőrfőnök felhívta az Élysée-palotát. Megpróbálta elérni a belügyminisztert. De azt mondták neki, hogy a tárgyalás még folyamatban van… Háromnegyed óra volt már csak hátra a közleményig, de a kormány még mindig nem döntött! Maga a rendőrfőnök is úgy vélte, hogy nem tehet mást, csak várakozhat.

Lehet, hogy ez az egyik magyarázat?