Tíz

Tíz

A trágyaevő a többiek előtt lépett a fedélzetre. Amint a szörny totemjének zord feje, mint egy víz alól felbukkanó periszkóp, végignézett a tömegen, mind elcsendesedtek. A csend hullámként terjed a dokkban, túláradt az öblön, a negyed legbelsőbb utcáiig, ahol a csőcselék egyre csak gyűlt, hogy csatlakozzon a hullámzó tömeghez. Először a szörny feje fordult a hajó oldala felé. Majd az apjáé. És mindenki bámulta, ahogy a jelképes pár lassan felsétált a hajópallón. A tömeg szélén állók számára – és a még távolabb állóknak, akik semmit se láttak, de hallották a szájról-szájra továbbadott elbeszéléseket – a próféta felemelkedése egy isten felemelkedésévé vált. Senki számára se lehetett kétséges, hogy ez a vállalkozás isteni eredetű. Senki számára, kivéve azokat a kis különítményeket, a felbujtókat, akik ebben a pillanatban a kikötőben, és a Gangesz valamennyi kikötőjében álló többi hajót látogatták meg.

Bár ateista volt, de magának Ballánnak is szöget ütött a gondolat a fejében, amint hallgatta a tömegből felemelkedő hirtelen lármát. Az India Star hídján a trágyaevő az égnek emelte kezeit. Fiát a két göcsörtös csonkjánál fogva megragadta, és amikor magasan, mint egy jelképes lobogót a levegőbe emelte, a számolatlan tömeg minden lelke úgy érezte, hogy a nevén szólítják.

Az ezt követő roham elég békés volt, de megkövetelte a maga áldozatait: a feláldozható hulladékot a terjedő ár szélein. A szörny gyermekeknek nem volt gondjuk a behajózással. Kézről-kézre adták őket, a tömeg feje felett. De időnként a keskeny, tömött pallók színültig telt csatornaként kicsaptak medrükből a hajó és móló közötti koromfekete vízbe. És sok lélek süllyedt el odalent a fa cölöpök között, hogy csatlakozzanak az előttük járókhoz, az elsőkhöz, akik elnyerték az újonnan meglelt Paradicsomot. Ballan volt az egyikük. Amikor a nyüzsgő tömeg felkapta a szörnyeket, melyek eddig köré csődültek, és a szájuk még most is ragacsos volt a tőle kapott cukorkáktól, megpróbált lépést tartani velük. De egyre hátrébb és hátrébb szorult. És eközben úgy tűnt, hogy az őket eddig összekapcsoló kötelék megszakad. És Ballan hirtelen nem volt más, csak még egy fehér, akit megvetettek azok, akik ismerték, és azok is, akik nem. A testek árján át megpróbálta felküzdeni magát egy pallóra. De az áradat fallá vált, üvegszilánkokkal kirakott fallá, melyből karok és öklök és karmok és fenyegető fogak meredtek. Ballán szárikba kapaszkodott, lábakba csimpaszkodott, miközben érezte, hogy fogása gyengül. Egy lecsapó ököltől fél szemére megvakult. Vér folyt le szétroncsolt arcán a szájába. És egyszer csak tisztán hallotta, hogy ajkai ezeket a szavakat formálják:

– Bocsáss meg nekik, uram, mert nem tudják, mit cselekszenek!

Amint ezt kimondta, ujjait kinyújtotta, eleresztette a puha, sima vádlit, amibe eddig kapaszkodott és lezuhant a pallóról, félig állva, kezében még az idegen test érzésével. Halála gyors volt. Amikor elsüllyedt a zavaros vízben, rájött, mennyire szereti és mennyire hiányzik neki a Nyugat. És ez a végső felismerés, összes eddigi tettének tökéletes megtagadása akkora fájdalmat és bánatot okozott neki, hogy készségesen kinyitotta a száját és jókorát kortyolt a halálból.