Tizenegy

Tizenegy

Azon a napon és az azt követő napokon a Gangesz összes kikötőjében hajók százait ostromolták meg hasonló módon, a kapitányok és a legénység nem minden összejátszása nélkül. A trágyaevőnek csak meg kellett jelennie a tömeg előtt és beszélnie kellett. A helyi rendőrség többször is azt jelentette, hogy egy időben két hajó hídján is látták, ami azt bizonyítja, hogy egyfajta tömeghisztéria áldozatává váltak. Igazság szerint az emberek áradata nyom nélkül eltüntette a hatóságokat a zaklatott városból. Amikor egy lövészezredet arra utasítottak, hogy zárjon le minden kikötőbe vezető utat, a katonák válaszul a Gangeszbe hajigálták a puskáikat, és bevetették magukat a tömeg sűrűjébe. A kormány még ezt a jelképes gesztust se kockáztatta volna meg, ha nem gyakorol rájuk nyomást az összes nyugati konzul. Nem sokkal ez után a miniszterek elrejtőztek a villáikban, és minden hivatalvezető eltűnt a szem elől. Kivéve az információs hivatal vezetőjét, akit a belga konzul, a diplomáciai testület rangidőse, el tudott érni telefonon még mielőtt ő is eltűnt volna. Ez a magas rangú tisztviselő, egy jó ízlésű és jól nevelt férfi, furcsán higgadtnak tűnt, mintha a nyugati világ ellen irányuló támadás hétköznapi dolog lett volna.

– Nézze, barátom! Miért kapaszkodik továbbra is abba a reménybe, hogy a kormányomnak van valami beleszólása a dolgok menetébe? Ami odakint történik a dokkokban, az csak a bajok széle, az, amit látunk. Mint a kráterből kilövellő láva. Vagy a partra kifutó hullám… Igen, pontosan ez az, hullám, ami után egy másik jön, majd még egy és még egy és még egy. És így tovább, ki a tengerre, vissza a viharba, ez mindennek az oka. A hajókat megtámadó szegény ördögök tömegének ez csak az első hulláma. Ismerik már a fajtájukat. Nincs semmi újdonság a nyomorukban, magukat ez nem szomorítja el. De mi van a második hullámmal, ami mögöttük jön? Megdöbbenne, ha megtudná, hogy még ezer hasonló van úton? Valójában a fél ország. A fiatalok, a jóképűek, akik még nem kezdtek el éhezni… A második hullám, barátom. A csodálatos teremtmények. Isten tökéletes példányai, a mi fajtánk. Mint a szobrok, meztelenségük dicsfényében kijöttek templomainkból az útjainkra, és a kikötő felé tartanak. Igen, a csúfság megadja magát a szépségnek végül… És mögöttük a harmadik hullám, a félelem. És a negyedik hullám, az éhínség. Két hónap, barátom, és már öt millió halott van! És utána a hullám, amit áradásnak nevezünk, letarolja az országot, elpusztítja a termést, tönkreteszi a földet öt hosszú évre. És a következő, ott a távolban, a háború hulláma. Nyomában még több éhínség, még több millió halott. És a következő, még közelebb a viharhoz, a szégyen hulláma. Azon idők szégyene, mikor a nyugat volt országunkban az úr… De mindezeken át, egyik hullámról a másik hullámra, ez a mi népünk, akik összedörzsölik a hasukat, mert ehhez értenek, hogy a testük és lelkük kielégüljön, hogy még több milliót hozzanak a világra meghalni… Igen, ez az eredője mindennek. Ez a vihar szeme, nem számít, mennyire van rejtve. És maga tudja, hogy ez nem is egy vihar, hanem az élet hatalmas, diadalmas kiáradása… Nincs harmadik világ. Nem, nincs többé. Ezt a fogalmat maguk találták ki, hogy itthon tartsanak minket. Csak egy világ van, egyetlen egy, amit el fog árasztani az élet, el fog merülni benne. Az én országom egy zúgó folyó. Egy spermafolyam. Ami most hirtelen irányt változtat, barátom, és nyugat felé tart…

Miközben a telefont tartotta a konzul keze olyan közel volt az orrához, hogy gyorsan, önkéntelenül szimatolt egyet. És arra a rengeteg alkalomra – sajtótájékoztatókra, koktélokra és hasonlókra –gondolt, amikor ugyanez a tisztviselő megrázta a kezét, és nehéz szaggal telítette el a tenyerét és az ujjait, amely olyan makacs volt, hogy három napba és húsz jó erős szappanos súrolásba telt, míg lemosta magáról.

– A kelet bűze… – mormogta magának a konzul, miközben a csapnál dörzsölte a kezét. És – még ha csak egy pillanatra is – arra gondolt, hogy vajon a másik is húszadszorra mos-e kezet és gondol-e arra, hogy „te jó isten, a nyugat bűze”?

– Kérdezhetek valamit, barátom? – vetette közbe a konzul. – Milyen arcvizet használ?

A tisztviselő meglepetten sóhajtott egy kicsit. Aztán felnevetett, mintha megértette volna a kérdés mögötti célzást. Ami így is volt, mivel éles esze volt.

– Tényleg azt hiszi, ez egy égető kérdés napjainkban, barátom?

– Őszintén szólva – nevetett fel a konzul is –, jelenleg nem tudok ennél égetőbbet.

– Ebben az esetben megmondom. Nem használok arcvizet. Egyáltalán nem. És maga, ha szabad kérdeznem?

– Én sem. Soha.

– Ezt gondoltam.

– És is gondoltam – válaszolta a konzul.

Nevetésük elhalt. Egy pillanatnyi csend támadt. Aztán a konzul folytatta.

– Nos, hát, ez egy elég szilárd tény, amiről tájékoztathatom a kormányomat. Kódolatlanul, persze! Nyilván kielégíti őrült kíváncsiságukat az itteni történésekkel és azok okaival kapcsolatosan. Azonban ettől eltekintve, attól tartok, beszélgetésünknek nincs túl sok értelme. Nem mintha mást reméltem volna. Mint mindig, most is megpróbálta kimagyarázni azt a szokásukat, ahogy a maguk népe csukva tartja a szemét. Ó, persze maga egy felvilágosult, értelmes ember, ebben biztos vagyok. Az egész országuk tömve van felvilágosult, okos emberekkel. Olyanokkal, akik tudták, mi fog történni. A szép kis beszédével egyértelművé tette: éhínségek, háborúk, áradások, járványok, a hatalmas mítoszok és babonák, a népesség ugrásszerű növekedése… Nincs szükség számítógépre, hogy megjósoljuk az itteni jövőt – bár a maguk népének biztosan vannak számítógépei… Ó, nem, maga tudta! Látta az összes hullámot, amit olyan érzékletesen leírt. Tudta, hogy jönnek! És mit tett? Semmit sem!

– Ne legyen ennyire aljas! – szakította félbe a tisztviselő. – De nem érdekel, megértem. Megtapasztalta a félelem ízét, ez történt. Igen, fél – maga felvilágosult, okos férfi! Nos, még öt perc és leteszem a telefont, és ennyi. Utána magára lesz utalva, barátom, a drágaságos nyugati jövőjével a háta mögött. Senkit se fog érdekelni, engem sem, és még kevésbé a kiközösített söpredékünket. És elköszönés helyett fityiszt fogok mutatni magának, ha tudni akarja, még akkor is, ha nem látom. Ha a kormányom még törődik egyáltalán valamivel, ezt azért biztosan elmondom nekik. Ez lesz a legtisztább módja az egész ügy lezárásának… Azt mondja, nem tettünk semmit? És mi van magukkal? Isten a tudója, hányszor könyörögtünk segítségért, de ez sem volt elég! Azt akarták, hogy a lábaik elé boruljunk, azt akarták, hogy megalázkodjunk. Mellesleg, úgysem tudták volna megállítani. A világ számtalan figyelmeztetést kapott… A maguk világrésze. Az egyetlen rész, ami számított… Azokban az időkben, amikor maguknál állomásoztam – Londonban, Párizsban – azokban az időkben a barátaimmal ittunk és néztük a maguk tévéjén, hogy halnak meg a saját embereink! Vagy kinyitottuk a maguk minőségi újságjait és olvastuk a tudósítókat, akik tudták, hogy mi folyik, de nem hagyták, hogy elvegye az étvágyukat, vagy rossz álmaik legyenek. Ilyen főcímektől például: „A jómódú nemzeteket nem hatja meg a harmadik világ nyomora”, „A nyugat és az ENSZ segélye nem elegendő”, „A harmadik világ jövője forog kockán”. A maguk népe tudta, hogyan kell olvasni. Maguk nem süketek. Ugyanezt a nótát hallják tíz éve, minden hangfekvésben. És maguk mit tettek? Megnyugtatták a lelkiismeretüket egy adag bűntudattal, és aztán imádkoztak valakihez vagy valamihez, hogy a dolgok maradjanak így, ahogy vannak, ameddig csak lehet. Itt tévedtek. Itt kellett volna szilárdan kitartani a maguk nyugati megvetése mellett. Talán megacélozta volna magukat a katasztrófával szemben. Mert ez készülődik maguk ellen most, barátom, és semmit se tudnak tenni ellene. Végül is, a hasznukra fog válni, és senki se fog felállni és harcolni ellene. Még a maguk fajtája sem. Ami csak azt mutatja meg, hogy maguk valójában micsoda dekadens népségek is.

– A lelkiismeretem tiszta – válaszolta a konzul. – Biztosíthatom, nincs bűntudatom. És megvetést se érzek. Nem tagadom a félelem apró nyilallásait, de a félelem volt az egyetlen érzelem, amit a maga országa kiváltott bennem. Ezért fogom azzal elűzni, hogy a dolgomat végzem, tisztán és egyszerűen. Találkozunk a dokkoknál?

– Jó uram, maga nyilván viccel…

Nem volt vicces a téma, de a beszélgetés mégis egyfajta nevetéssel ért véget. Ettől a pillanattól fogva, amíg a flotta el nem indult, úgy tűnt, hogy a Gangesz mentén az összes hivatalnok felszívódott és csendben eltűnt.