Nyolc

Nyolc

Ballan mosolya varázslatként hatott. Néha az embernek csak abban kell segíteni, hogy felfedezze önmagát, dicsértessék az Úr neve! És Ballan tényleg dicsérni kezdte őt. Persze a maga megszokott ateista módján, gúnyosan és csúfolódva.

— Én mondom neked, isten – mondta magában – ha annyira figyelned kellett volna a ganéjember szónoklatára, ahogy nekem kellett az elmúlt három napban, biztosan seggbe rúgnád magad azért, mert hagytad, hogy egyetlen mosolyommal ilyen szónokká tettem. Hallgasd csak, hogy mit mond az a szarhordó! A szegénység és megalázottság évezredei! És mi végre? Hogy megalkosd ennek az országnak a legcsodálatosabb demagógját, aki valaha kiemelkedett a tömegből. Nem tudom, tetszik-e neked a saját varázslatod, isten. Csak annyit mondhatok, ennek így kellett történnie. Lehet, hogy egy ember egész életében a Gangesz melletti pöcegödrökből kaparja a szart, formázza, ujjai között görgeti nap-nap után, és közben nem tud meg semmit az ember valódi természetéről? Megtudott mindent, amit tudni lehet. Csak azt nem tudta eddig, hogy tudja. De most már tudja. És te meg én tudjuk, hogy hova vezet minket, ugye! Komolyan, isten, ez az egész a te ötleted volt? Nos, még ha tényleg így is volt, én tovább várok és figyelem, miként végződik a dolog, mielőtt hinnék benned. De annyit mondhatok, ez lenne az első józan, egyértelmű bizonyíték a létezésedre.

Odalent a móló alatt a folyó hemzsegett a hulláktól, melyek körbeúszták a fa pilléreket, és szabadon lebegő szárijaikkal fényszőnyeget borítottak a fekete vízre. Páran még kapálóztak, de a legtöbbjük már megfulladt, meghaltak, néhányan ma reggel, néhányan a múlt éjjel vagy reggel, lehulltak, mint a felesleges gyümölcsök valami bőven termő fáról… Hirtelen egy fiatal lány esett le. Egy sötét bőrű istennő. Hang nélkül zuhant, lábbal előre, arany karkötős meztelen karjait oldalához szorítva, és a Gangesz kocsonyás vize hang nélkül megnyílt, hogy befogadja a testét. Egy pillanattal később egy idős mezítelen, csont sovány férfi zuhant le, és egészen a meder aljáig süllyedt, aztán egy csecsemő, tekergőzve és vonaglóan, mint egy állat, mely tudja, hogy meg fog halni, aztán két gyermek, egymást szorosan átölelve. Odafent senki sem hajolt le vagy nyújtotta a kezét. Minek fáradjanak? Akiket a móló széléig taszigáltak nagyon jól tudták, hogy most ők következnek, hogy ők is le fognak zuhanni a kikötő minden dokkjában zsibongó hatalmas csődület nyomására, és hogy a vizes mélységbe való merülésük nem a halált, hanem magát az életet jelenti, és szinte érezték annak az ellenállhatatlan erőnek a vonzását, amelyet semmi sem állíthat meg. A mólón a trágyaevő egy alacsony, lapos kocsin ült, és beszélt, miközben a szörnytotem továbbra is ott ült a vállán, meredten, mint egy karó. De ha hiszik, ha nem, a szörny szeme ragyogott! És olyan erősen bámult, miközben korunk Kristófja beszélt, hogy a tömegből senki sem tudott másra figyelni. Ott álltak mind, itták a szavait. És annak a pillantásnak a fényében minden lelket szent tűzzel töltött el a félelmetes szózat.

— Buddha és Allah…

Felnyögtek.

– És Siva, Visnu, Garuda, Ganésa, Krisna, Parváti, Indra, Durga, Szúrja, Bhairava, Ravana, Káli… – a teljes hindu panteont felsorolta, és mindegyik név említése elragadtatott kiáltásokat keltett. – Egyszer mind összejöttek és elmentek látogatóba a keresztények aranyos, kicsi istenéhez. Kihúzták a szegeket, és levették őt a keresztről. Lemosták az arcát, bekenték szent balzsamokkal. És amikor meggyógyították, középre ültették, bólintottak neki és azt mondták: az életeddel tartozol nekünk. Mit kapunk tőled cserébe?

– Még a pápa sem ilyen ökumenikus! ­– gondolta Ballan, miközben elbűvölten hallgatta. – Ez a szargyűjtő a saját pályájukon veri meg a keresztényeket. Ökumenizmus, ám legyen, de globális!

– Így hát – folytatta a trágyaevő –, a keresztről levett aranyos, kicsi isten visszadörgölte az életet a kezébe meg a lábába, megrázta őket, a fejét párszor jobbra-balra elforgatta és azt mondta: Így igaz. Tartozom nektek az életemmel, és cserébe nektek adom a királyságomat. Eltelt az ezer esztendő. A népek elindulnak a föld négy sarkából, és számosak, mint a tenger fövenye. És feljövének a föld szélességére, és körülvevék a szentek táborát és a szeretett várost…

Szünetet tartott. A szörny szeme elhalványult. A trágyaevő hirtelen zavartnak tűnt. Remegni és rángatózni kezdett.

– Hihetetlen – gondolta Ballan. – Ki hitte volna? Jelenések könyve, huszadik rész, hetedik-kilencedik sor. Egy kis változtatás itt-ott, de elég egyértelmű… De most a szerencsétlen nyomorult összezavarodott. Nem tudja folytatni. Vagy talán mégis megpróbálja. Igen, úgy van. Szerencséje van.

A szörny szeme felfénylett, mint egy világítótorony, mint egy jel, hogy vége a szünetnek.

– Ezt mondta nekik a keresztények aranyos, kicsi istene…

– Huh! – fújtatott Ballan. – Ez necces volt! Te tudod, hogyan folytatódik, isten? Tudod? Hadd emlékezesselek! És Istentől a mennyből tűz szálla alá, és megemészté azokat. És az ördög, a ki elhitette őket, vetteték a tűz és kénkő tavába, a hol van a fenevad és a hamis próféta… Persze, hogy tudtad, hogyan folytatódik. Egész végig tudtad, de megtartottad magadnak. Ugye, isten? Undorító! Már nincs meg a régi hited…

Ott, a Gangesz dokkjaiban, a csendben, ami dacolt a hittel – vegyük figyelembe, hogy már ötszázezer lélek gyűlt össze a vízparton és a kikötőbe vezető összes út elmerült az emberi lények áradatában – a trágyaevő folytatta ihletett beszédét.

– Igen, ezt mondta nekik. Ekkor Allah és Buddha, és Síva, Káli, Visnu, Krisna behúzta őt az üres kereszt köré rajzolt körbe. És mindenki munkához látott. A kereszt darabjaiból hajót építettek maguknak, egy jó nagyot. Egy olyat, ami bírja a tengert és át tud kelni a nagy óceánokon. Egy hajót, ami akkora, mint az India Star. Aztán egybegyűjtötték a nyakékeiket és diadémjaikat, a karpereceiket és gyűrűiket és így szóltak a kapitányhoz: Csak ezekkel tudunk fizetni. Tessék, vedd el mind! Bejártad már a világot. Gyere, és mutasd meg nekünk a Paradicsomba vezető utat! Így hát a hajó tengerre szállt, és több ezer másik hajó követte. De a keresztények aranyos, kicsi istenét a parton hagyták, aki fel és alá rohangált az ügyetlen fehér lábain, és azt zokogta: És én? És én? Miért hagytatok el engem? És Buddha meg Allah hangszórón szóltak vissza neki, és a szél elvitte neki a választ: Nekünk adtad a királyságodat. Azok az idők már elmúltak, mikor az egyik kezeddel adtál, és a másikkal visszavettél. De ha tényleg isten fia vagy, akkor gyere, sétálj a vízen és csatlakozz hozzánk! Az aranyos, kicsi isten besétált a vízbe, amilyen bátran csak tudott. És amikor a hullámok a szájáig meg a szeméig értek, megfulladt. És többé senki sem hallott róla semmit, kivéve egy szent könyvet, amire ezek után már senki se volt kíváncsi. És az utazás folytatódott. Hosszú volt, és veszélyekkel teli. A fedélzeten mindenki éhes volt. Még Allah és Buddha és Siva, Káli, Visnu is, és az összes nép, aki csatlakozott hozzájuk. Sokan, sokan meghaltak az úton, és születtek mások, hogy átvegyék a helyüket… De idővel a nap már nem sütött olyan forrón, a levegő langyos lett és lágy, és feltűnt a nyugati Paradicsom, kitárult előttük tejjel és mézzel folyó patakjaival, halakban bővelkedő folyóival, terméstől roskadó mezőivel, ameddig csak a szem ellát, melyek csak arra vártak, hogy learassák őket. És egyetlen lélek sem volt ott, egyetlen élő lélek sem. Ami egyáltalán nem volt meglepő, mivel a keresztények aranyos, kicsi istene halott volt… Így hát a szörny gyermekek az India Star fedélzetén táncolni kezdtek, az emberek meg csak énekeltek egész éjen át. Hát megérkeztünk végre?

Ordítás harsant, olyan, mint egy diadalkiáltás. Ballan felnézett. A totem teljesen mozdulatlan arcán arra az a húslebernyegre nézett, amit a szájának gondolt, miközben az kinyílt és bezárult. Erre az isteni jelre a tömeg kavarogni kezdett. Lehet, hogy ez az egyik magyarázat?

És így történt, hogy az első hajó, az India Star behajózása megkezdődött.